Volt egyszer egy vizimalom

ADVENT

2011-12-17T15:02:00.000-08:00

Az első amerikai Karácsony.
Ott is van várakozás, de nem a Megváltónk születésére várakoznak ott az emberek, hanem
arra, hogy mit fog hozni a nálunk Mikulásnak ismert Santa, aki a kéményeken át nyuvassza be magát a kandallón, hogy letegye az ajándékot a már felállított karácsonyfa alá. Rénszarvas szánon érkezik, a gyerekek tesznek ki a szarvasoknak tejet meg süteményt. Ha a szomszéd macskája nem eszi meg reggelre, akkor a szülők eltüntetik. Én nem vártam Santát, elindultam a hóesésben megkeresni az első templomot. Ott álltam a Szent József Katedrálisban abban az ismeretlen tömegben, amihez semmi közöm nem volt. Akkor még latinúl volt a szertartás, így nem lepett meg a " Silent Night " ( csendes éj ) hallása sem. Mindent tudtam, csak azt nem, hogy miért borultak egymás vállára az emberek ? Ezt még ma sem tudom, csak sejtem, hogy valami bűnbocsánatot kértek egymástól. Nekem nem volt senkim, akitől bocsánatot kérjek, csak a szeretteim, akiket elhagytam Magyarországon. Értük imádkoztam, értük térdelve kértem bocsánatot, hogy elhagytam őket. A rongyos mocskos ruhámból kivetkőzve éreztem, hogy még sokat fogok tenni értük. Karácsony éjjelén hazavánszorogtam azokhoz, akik befogadtak. Adele a drága amerikai lady akiről még sokat fogok írni. A férje magyar volt, akihez 65 évesen ment feleségűl.Lajos sokkal fiatalabb volt, mégis előbb meghalt. Nekem ez katasztrófa volt.
Közben a " bájgunár " is felfedezte a hollétemet, de ez már csak annyi volt, mint a kákán csomót keresni. Az életemből kilett iktatva még akkor is, hogy évekig zaklatott.
Amikor ezeket a sorokat írom, majdnem 40 év telt el és ő sem lett boldogabb, mint én, de még nem tudott végleg elszakadni tőlem. Én hazaköltöztem, ő meg az Atlanti Óceánon túl talán szánja- bánja azt, hogy nem tudott úrrá lenni saját magán. A rikácsoló liba győzött. Minden gágogása hatásos volt. Van egy fia, aki 67 éves és még utánam soha nem volt boldog.

2011. december 17. Saller Molnár Erzsébet

Önkéntes számüzetés

2011-08-27T16:15:00.000-07:00

1972 október 10.
Amikor földet értem New York - ban jeget éreztem az idegen földön a lábaim alatt. Egy idézet jutott elsőnek az eszembe. " Mezítláb fogok haza menni az esőáztatta földeken, hogy érezzem a szűlőföld melegét, mikor megérkezem. "
Már ott és akkor tudtam, bármi lesz, bármikor érkezik el az idő, én haza fogok menni.
Zakatolt bennem a kérdés : mit keresel itt, ez nem a te hazád - visszafordítható , de nem
azonnal megoldható lépést követtem el. Kimondhatatlan keserűség fogott el , azt gondoltam , ezek olyan percek , mintha az Isten egészen magamra hagyott volna. Ő aki mindig minden veszélyben fogta a kezem, nem engedett elesni soha. Ha botlatoztam, akkor az ölébe vett és addig vitt, amig biztos talaj lett a lábaim alatt. Most még a hangja sem viszhangzott bennem.
Magam vagyok ! Egy eltévedt idegen lettem egy tarka rongyokban öltözött, kóválygó utálatos tömegben. Ez a magát gazdagnak érzett undorító, elfajzott tömeg nem értette az én nyelvemet, én nem értettem az övét, amit én még megtanulhatok, de ők az enyémet - az én legnagyobb kincsem, a magyar anyanyelvem soha. Hát mégis gazdagabb vagyok náluk? Igen! Mégis úgy érzem magam, mint a levetett ruha. Zilált, koszos, elnyűtt és magányos. 14 órája hagytam el Európát és elég volt arra, hogy olyanná váljak, mint egy lakatlan ház. Rettegtem, hogy soha többé egyetlen része a testemnek nem lesz képes arra, hogy a feladatát végezze. Elszakadtam a szűlőföldtől és ez a tudat üvöltésre késztetett az amerikai csillagos ég alatt. Ugyanazt a Göncölszekeret néztem, ugyanazon a Tejúton robogtak végig a gondolataim, amit az otthon hagyott szeretteim is láttak, ha felnéztek az égre. " Én ugyanaz vagyok - üvöltöttem - ugyanazokat a dolgokat tudom, ugyanazokra emlékszem, ugyanannak a látványnak a nézője vagyok itt is, csak éppen belevesztem egy haszontalan, felesleges összefüggéstelenségbe. " Egy kőhalom lettem. Egy olyan mohával lepett kőhalom, aminek már semmi jelentősége nincs. Megismertem az elhagyatottságot, a közönyt, ami nem volt más mint az Istentől való megfosztottság. Én magam fosztottam meg magam egy ilyen elhatározással tőle. Egy még nem kivégzett elitélt lettem. Olyan elítélt , aki bűnnélkűl itéltetett el - mégis vétkezett. Isten elrejtette magát előlem, mert hiába fohászkodtam, azok a megzavarodott elmémből fakadó szavak nem voltak igazi imádságok csak olyan látszatember által készített gyertya. Olyan kis hitvány gyertya ami ugyan pislákol, de nem tud lángra lobbanni, hogy felszálljon hozzá.
Kétségbe esve kutattam az útat, amin vissza találok hozzá. De merre indúljak? Buzgóság ?
Meg kell hallanom azt a hímnuszt elsőnek, ami az éjszakai égen a csillagokon át vezet el az örökkévalósághoz, de ehhez csend kell és békesség.
Elég nehéz volt magamba szállni és az Istent keresni egy olyan házban, ahol nemkívánt vendég voltam. Minden lépésem követték, mintha bűnöző lennék. Az voltam, egy " mocskos, átkozott, bűnös ringyó ", akit annyira megszeretett egyetlen him sarjadékuk, hogy kiszakította a szűlőföldből és egészen Amerikáig vitte. Ő is figyelmetlen volt, mert a gyökereket nem tépte ki a szűlőföldből, amik lassan de biztosan sarjadásnak indúltak. Vele soha nem maradhattam kettesben, Istennel is csak lopva. Ha kiléptem az udvarra, amit erdő vett körűl, már ott volt a nyomomban a ház rikácsoló libája és visszaterelt a főgúnárhoz, aki a ház úraként szerepelt. A saját sarja is alattvalóként élt közöttük - hát még én? Ha lefeküdtem, őrséget álltak az ajtóm elött, hogy még véletlenűl se érje gyermekáldás a házuk táját. 6 hét háziőrizet után az eléggé elnyűtt idegrendszeremmel fohászkodni kezdtem : " Miért kényszerítesz arra Úram, hogy itt szenvedjek a tövisek között? Hol van a puszta vége, amin akaratod szerint átkell kelnem? Elég tőled egy jel, hogy eltünjön a pusztaság, hogy a látóhatár leszükűljön, hogy megérintsen egy békéltető szél, hogy gyúljon lángra a lelkem, hogy kitudjalak olvasni belőlük Téged ? "
Akkor és ott vált elöttem világossá, hogy Istent csak a távollétében tudom elérni, akkor amikor elrejtőzik. Tűnődtem. Ha valóban elrejti magát előlem, akkor én mi leszek? Csak egy kis hangya a hangyabolyban. Veszni láttam a különbséget a kényszer és a szabadság között. Latolgattam: ha több az út, akkor több a szabadság lehetősége is. De mi a szabadság ? Céltalan kószálás? De ha megteremtődik a kényszer az útra, akkor növekszik vele együtt a szabadságom is.
A kényszer rávezetett a megváltás útjára - szabad lettem. December 13,-án Luca napján, már munkába álltam és attól kezdve még a hópelyheket is símogatásnak éreztem az arcomon.

--- Az " önkéntes száműzetésem " 22 évig tartott. A további írásaimat már nem időrendbeli sorrendben fogom megörökíteni, mert az az idő, egészen más mint a gyermekkor volt. Az már csak egy kukoricacső, ami szépen lassan morzsolódik.
Amerika gyönyörű, ott éppen olyan illatosak a virágok, mint itthon, ott is van tavasz, ott is van szerelem és bánat. A kutyaugatás is felhallatszik az égig !

2011. Augusztus 27. Saller Molnár Erzsébet

Betegeim " aranymondásai "

2011-05-19T14:44:00.000-07:00

Bevezető
Közel 40 évet töltöttem el az egészségügyi pályámon, ebből 22 évet a tengeren túl. Ha újra kezdhetném az életem, megint ezt a pályát választanám, mert küzdelmes, de szép volt. Sok-sok fájdalmat, szenvedést láttam, találkoztam sokszor a halállal, rám köszönt, majd dolgát végezve elillant miközben rám üvöltött, : "csak türelem, majd érted is jövök ". Megrántottam a vállamat és utána kiabáltam: " gyere, de ne iparkodj, mert nekem addig még nagyon sok dolgom van. Nekem még sok könnyet kell letörölnöm a szenvedő emberek arcáról."
Kimondhatatlan érzés volt látni azokat a borús nappalokon is tele napfénnyel töltött arcokat, akik gyógyultan mehettek haza. Ezeknek az arcoknak a felém tett mosolya több volt, mint ma bármilyen " hálapénz ". A " köszönök mindent nővérke " - semmivel nem helyettesíthető!
--Hát akkor idézzük fel a múltat.
ZIRC 1961.
Drága kicsi, munkában megfáradt összeaszarodott 70 éves nénikét hozott a mentőkocsi a közeli Nagyesztergályról. Fulladási rohamai voltak, a levegőt csak lopva tudta venni a drága.
Hivatásunk magaslatán állva a harmadik napon, már nem fulladt és haza akart menni. Nagyon nehezen tudtam meggyőzni, hogy ez az idő még nem bizonyíték arra, hogy a panaszait végleg megoldottuk. Türelem kicsiny drágám. ( kicsiny drágámnak neveztem minden betegemet, mert a rámszorultságban öreg vagy fiatal, egyforma volt.) Egy hét elmúltával gyógyszert osztottam az én " kicsiny drágám " kórtermében, amikor rámkérdezett: " Nővérke! Maguk is kapnak ugye
" prényiumot?" Jókedvemben mit tudtam volna válaszolni? - Hát persze! Az elhalálozás után!
A rémülete a tetőfokra hágott és a válasz: " akkor én elhúzok innen a p....ba, mint a vadludak.
Tisztáztuk, hogy mi a prémium. A gyárakban kapták a dolgozók a 60-as években ha netán a normát túlteljesítették, de nekünk a kórházban ez ismeretlen volt. Nem utánozta a lelkem a vadlibákat, de két hét után még a portáról is visszaintegetett nekem, aki az ablakból néztem az egyre kisebbé vált ember alakot és mint már olyan sokszor , elmorzsoltam egy könnycseppet az arcomon. Ez a könnycsepp az, amiről soha nem voltam képes megállapítani, hogy örömkönny-e vagy egy szeretett ember hiánya, akit soha nem fogok többé látni.

ZIRC ez is- 1961
Éjszakai műszak, üvölt a mentőautó a kórház udvarában. Rohanunk, ahányan vagyunk, mert kitudja melyik osztályra lesz szükség. Belgyógyászat. Nekem jutott a feladat. 60 év körüli férfit hoztak a mentősök Dudarról, aki a bányába való leszállás elött lett rosszúl. A fia kiséretében érkezett. Az ügyeletes orvos Dr. Zavatzky István azonnal a helyzet magaslatára lépett. " Pista " egyébként maga a megtestesűlt humor volt és az ő jelenlétében még viccből sem volt szabad meghalni. A beteget lefektették a mentőslegények a vizsgálóasztalra." Pista " megkaparta a saját tarkóját és a beteget vizslatva megjegyezte: "Ista -Pista - kapitalista, ennek a betegnek az a baja, hogy bélelzáródása van." Asszisztálva neki mellette álltam, amikor a beteg megszólalt: " az van ami van doktor úr, én csak annyit tudok, hogy egy hete nemtudok sz..nyi." Erre már a fia is bátorságot kapott és hozzám fordulva elmélkedett. " Remílem nem jár u min öregapám. A is csak űűt az ágyszílin, herákút, herákút, asztán eccercsak kifingott, mink megcsak űtünk, asztán asse tudtuk hun vagyunk. "

Tatabánya megyei kórház 1963.Fenyvesi bácsi.
Mindig a belgyógyászat volt az érdeklődési köröm központja, mert az ott lévő bajok rejtelme kifürkészhető, de nem mindig. A sebész szikéje kivan élezve, neki csak metszeni kell és kész.
Kész? Nana! Azért neki sem mindegy, hogy vakbelet, vagy egy bélvakot operál. Tessék inkább meghallgatni Dr Kisbán főorvos úrat. " Értem én, hogy bevannak szarva egy vakbél műtét miatt, nekik az bizonyára annyi, mintha herélnék, vagy kimiskárolnák őket,viszont nekem annyi csak, mintha te egy tüskét böködnél ki a kezedből egy gombostűvel. Egy gyomorműtét? Az más.
Az egészen más! " Így igaz főorvos úr!
Hát ilyen emberek között dolgoztam a kézilabdás átigazolásom után, mert a hirtelen és gyors munkahelyem a Megyei Kórház lett Tatabányán.
Közel 50 évvel ezelött még egészen más gyógymódot alkalmaztunk, mint ma. A szívinfarktust kapott beteg 6 hétig ágyhoz volt kötve. Éppen csak a bilincs hiányzott a kezéről és a lábáról, ami nekem már akkor hátborzongató volt.
Ez lett a sorsa az én " kicsiny drága " Fenyvesi bácsi betegemnek is. Nagy nehezen eltelt neki a 6 hét ágyhoz kötöttség. Elérkezett a várva várt nap, amikor az ágyból kisegítve az első sétára vihettem. Szédült a drágám a 6 hét fekvés után. A járása nagyon labilis volt. Semmire nem volt figyelmem, csak arra, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Miután másodszor fordultunk meg a kórteremben, egészen stabilan vette a köröket. Nagyon boldog voltam, hogy a sétánk sikeres.
Szinte örömújjongva kérdeztem, hogy " mit érez Fenyvesi bácsi? " Azt vártam, hogy valami felszabadult örömmámorban fog válaszolni, hogy vége van az ágyrabságnak, talpon vagyok.
Erre Ő: " Hát aranyoskám egyenlőre csak azt érzem, hogy igen letyeg a tököm."
Bravó - mondtam. Egyenlőre az is nagy ajándék, hogy érzi a letyegést.

Ez is TATABÁNYA
Fehérhajú - 80 évéhez közeli apóka. Vizelési probléma. Feszes has, csordultig telt vizhólyag.
Az osztályos orvos azonnali katéterezést rendel. Férfi beteget katéterezni nem kis beavatkozás.
Még az orvosok is félnek tőle, mert vérzéssel járhat. Ott álltam a beteg mellett, elmondtam neki, hogy mit fogok csinálni lépésről lépésre. Beleegyezően tudomásúl vette. Amikor elérkeztünk a művelet feléhez, apadt a hólyag érezte a megkönnyebbülést, aztán a szemembe nézett és azt mondta : "Kislány, az apád tudja, hogy te mivel foglalkozol? "
---- Igen! Bózsi tudta. Azt is, hogy az ő lányánál ügyesebb és lelkiismeretesebb ápolónő talán az egész világon nincs.

Vissza ZIRCRE 1962
György Lajos bácsi
Úgy hozta a sors, hogy falumbeli betegem lett ismét. Szívritmus zavarokkal kezeltük az én nagyon szeretett Lajos bácsimat, ami pár nap alatt rendeződött. Bizalommal fordult hozzám, hogy ő már jól van és szeretne haza menni. Megkérdeztem, hogy miért siet annyira haza Lajos bácsi? - " Há tudod ugye ho' millen ziván az én Canyi fiam. Nem ölíg ho' megicca a bolomat, hanem megvizezi a maladíkot. Szegíccsél, hogy haza mehessek. "
Három nap múlva Varga főorvos úr a visit után közölte vele, hogy még ma haza mehet, de a mentőre ami hazaviszi, lehet hogy délutánig várni kell.
- Óh dlága alanos fölolvosúl, nem kő nekem a mentő, hazamenek én " tanszival. " Sietett a drágám, hogy minél kevesebb víz kerüljön a Sanyi fia által a boroshordóba.
Főorvos úr nemtudta, hogy mi a fészkes fene lehet az a " tanszi ", amivel Lajos bácsi hazamegy.
Kénytelen volt megkérdezni Lajos bácsit., hogy mi az a tanszi?
-- Mi- mi fölorvos úr? Ippen olan min az én kocim. van nekije nígy keleke, cak nem a luvak húzzák, hanem belleg. ( Tehát nem lovak huzzák, hanem berreg. Ez a taxi )
--- És haza ment" tanszival ", de a boros hordójában még víz sem maradt. Ellenben az egész falu tudta, hogy az ő életét a " Bózikomám " lánya mentette meg. -- Istenem! Hát ennyit jelent a szeretet? Igen! Ennyit!

2011. Május 20. Saller Molnár Erzsébet

Dr. Kende József - 1970

2011-04-12T15:40:00.000-07:00

Igen, ő volt az én csodálatos főnököm, akit testvérként szerettem. " Gyerek "- én voltam neki a 30 éves "gyerek ", aki a körzeti ápolónője voltam. Mit mondjak róla? Csak annyit, hogy amikor a jó Isten őt megteremtette, azonnal eldobta a mintát, mert Kende József csak egy lehet ezen a világon. Kétségek gyötörtek, mert azt hittem, hogy ez nem lehet igaz. Egy orvos nem tudhatja előre, hogy a meghalt betegünk boncolási eredménye mi lesz? Ő tudta. Engem a jobb kezének nevezett és ez jól esett nekem. Nagyon szerette a " gyereket " mert minden bajos esetet képes voltam megoldani a 3000 embert számláló körzetünkben. --Egy gyönyörű galambturbékolású májusi reggelen közölte velem, hogy most kimegyünk arra a kis tanyára és beoltunk mindenkit a járvány ellen és ha találunk gazdátlan kutyát, azt elhozzuk. Az ő gyerekei pulikutyával nőttek fel - Kata és Péter. Velük aludt a kiságyban és egyik sem lett beteg a kutya miatt. A tanyán éppen kiskutyák voltak, de nem gazdátlanúl. Könyörtelenűl lecsaptam a Pumi kölyökre, és könyörögve a tulajdonosnak nekem adta. BERCI lett a neve. Olyan gyönyörű volt, hogy ellágyultam ha rám nézett. A Bózsihoz indultunk vonattal haza Tatabányáról. Berci a vonaton az utasok kedvence lett. Én sem sokáig örülhettem neki. Amikor Bózsi meglátta, közölte velem, hogy " ez a kutya innen nem megy el ". Nélküle mentem haza Tatabányára és örjöngtem a hiányától, de az a tudat, hogy Bózsi boldog, megnyugtatott, mert a kutyákat jobban imádta, mint bármilyen kétlábút. Hétfő reggel: " hogy van a kiskutya? - Kérdezi a főnököm. Sírva mondtam el, hogy az Apám elvette tőlem, mert nagyon gyönyörű a kis Berci. - Nem baj " gyerek "- boldogabb lesz a Bakonyban szabadon, mint nálad bezárva. Igaza volt! Berci nagyon örült nekem mindig ha haza mentem, de Bózsit soha nem tudtam volna pótolni neki. Pumi volt és mégis szeretett vadászni menni Bózsival. Hát persze! Egy terelő kutya tudta, hogy mi a dolga? Bózsi keblére hajtotta a vadat. A halálát egy " tudatos " sofőr okozta. Elütötte. Meghalt. Vele együtt Bózsi is betege lett Berci halálának. Megjegyzem, hogy én is. Gyönyörű Pumi gyerek volt. 2011. április Sallewr Molnár Erzsébet

Tatabánya 1965

2011-04-12T14:13:00.000-07:00

Lehetetlent vállaltam. Nem lehetett engem Bózsitól ennyire elválasztani. Körzeti ápolónő lettem, de az edzések és mérkőzések nem csak az időmet, de az idegeimet is próbára tették. Szinte már a saját kis otthonomban is kevés időt tölthettem. Akkor már férjnél voltam és sok küzdelem után az anyaságot vártam. A testem beleegyezett a döntésbe, de a lelkem nem, hogy letegyem azt az imádott sportzsákot. Vigasztalt, hogy szabadon mehetek Bózsihoz. 25 évesen - 10 évi kézilabda pályafutásom végetért, amit nem kudarccal fejeztem be. Az utolsó mérkőzés elött a hangos bemondó közölte, " hogy kapusunk búcsúzik " Ezen a meccsen még örjöngésre késztettem a tatabányai szurkolóimat. Skandálták: " maradj itt, maradj itt " . Nem maradhattam, de az utolsó meccsem beszél helyettem. Tatabányai Bányász - Esztergom: 37:13. A csapatom lányait minden meccs után úgy öleltem magamhoz, mint egy jó anya a gyermekét, mert a győzelemhez én nem lettem volna elég. Hálás voltam nekik, mert ha nincs a kapúm elött egy erős védekezés, nehezebb dolgom lett volna. Búcsúzóúl a "Sport pressóba" mentünk és ott kedvemre jól kisírtam magam. Az edzőm is ott volt és a " Fekete Párduc " is. Ha másért nem is, de azért érdemes volt élni, hogy Grosics Gyula , az " Aranycsapat " kapúsa a barátom volt. Ő is megöregedett, ahogy én is, de ha eljön az idő, amikor a végleges pályán kell védenünk a kapút, bizonyára megfogjuk védeni a magyarok hálóját. Ugye így lesz Gyuszó? Te ott is nagy leszel! 2011. Április 12. Saller Molnár Erzsébet

Tatabánya 1963

2011-04-05T13:24:00.000-07:00

A kis kedvenc. Óriási léptekkel haladtam oda, hogy a város kézilabda rajongóinak a kis kedvence legyek. A sportpálya mellett volt a sport étterem ( ott volt az eküvői vacsorám 1963-szeptember 14.-én) Az étterem mellett a pressó, de az már az árkádok alatt. Edzés után mindig belibbentünk egy kávéra , kipihenni a kemény munkát. Azon a késő délutánon is éppen ott voltunk. Annak idején úgy nevezték el a pressót, hogy " tenyérnyi asztalnál asztalnyi p....k ". Egy-két asztalt összetolva ültünk együtt sport társaimmal, de a gondolataim Zircen jártak és a sírás folytogatott. A mellettünk levő " tenyérnyi " asztalnál két férfi beszélgetett. A sport volt a téma. "Vazze- itt vannak a kéziscsajok" Voltál te mostanában kézimeccsen? Láttad a lányok új kapusát?- Nem, mert az utóbbi időben a nem kívánt vendégek hadserege lepett meg.- Most akkor nézzél balra - ott ül a második asztalnál fekete melegítőben. ( A fekete párduc akarta így ) Látod azt a másfél méteres gumilabdát? Amikor a nagyképű dorogi lány oda állt a 7 méterest elvégezni, ez a kis birka csak állt, mint a libák az esőben és a jobb felsőből úgy ütötte ki a labdát, hogy a válla érte a felső lécet. Azóta emlegetem úgy, hogy gumilabda. Még jó, hogy háttal ültem nekik. Menekülni szerettem volna - én a gumilabda, mert ennél sokkal többet ért, amikor Pista bácsi, a drága öreg portás Zircen " kis ördögnek " nevezett és vállon veregetett, mert " kivédted a szemüket. 2011 .Április Vince nap " Ha fénylik Vince- megtelik a pince!"---- Fénylett!

Eszter

2010-10-27T10:50:00.000-07:00

Tatabányai emlék

„Kötött árú”—„Zöldség Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér” Sorolhatnám a kisiparosok cégtábláit, amik a 60-as években Tatabányán az életünknek a lüktetését adták. Magam is megfordultam valamennyiben. Történt, hogy a napilapban a helyi Rendőrség felhívást tett közzé. „Városunkban több üzlet homlokzatáról eltűntek a cégtáblák - aki bármilyen információt tud velük kapcsolatban, kérjük, jelezze. – Senki nem jelzett semmit. Mindezek közepette Eszter „építkezett. ”Ki volt az építkező Eszter? Egy 70 évét bőven meghaladó hölgy. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy én körzeti ápolónő voltam Tatabányán, Eszter meg éppen azon időkben „lógott” meg a Szociális otthonból. Egy fiú testvérén kívül senkije nem volt és ez az egy testvér is távol volt tőle—Esztergomban élte idős napjait egy Szociális otthonban. Eszter az utcát választotta. Az OTP udvarának leghátsó sarkában vert tanyát magának. Nekem szabad átjárásom volt az utcákat kerítéssel, vagy kapuval elválasztott telkeken. Így találkoztam Eszterrel. Nyár volt, csak pár felhő fehér habként vándorolt az égen- és néhány füsti fecskét láttam lecsapni egy-egy áldozatra.
Az OTP udvarán át, igyekeztem megközelíteni a Kőszikla utcát, amikor az udvar végében egy karton dobozokból, itt-ott téglából összetákolt kis bungaló tárult elém és láttam a „várkirálynőt”, aki nyílt tűzön kotyvasztott valamit. Kezében tartva egy újságot, amit fejjel lefelé „olvasott”. Gyökeret eresztettek a lábaim, mozdulni sem tudtam a látványtól. Ő törte meg a csendet: „Mit bámulsz, nem láttál még lekvár főzést?” "He, neked beszélek, vagy süket is meg néma is vagy egyszerre, te szerencsétlen!"
De… de láttam… dadogtam. De az nem fehér volt .--Most találtam az újságban ezt a receptet és ez lekvár lesz, ha fehér, ha fekete, ha tetszik neked ha nem.--

A kopott kis zománcát vesztett edényben tej volt és a kukából összegyűjtött kenyér.

Csak később tudtam meg, hogy Eszternek volt 8 macskája, akiket télen beletett egy zsákba És radiátorként szolgáltak egymásnak. De gondoskodott róluk, hogy ne éhezzenek. Ezt a különleges lekvárt is nekik főzte. Megsokallta a jelenlétem, hiszen megzavartam a lekvár főzésben, talán még a recept sorait is összekeverte miattam. „Menj a francba”- mondta. Elkepesztettem a színhelyről, de az ép elmém cserbenhagyott. Végig jártam az utam, meglátogattam a fekvő betegeimet, de Eszter velem maradt még álmomban is.
Főztük a lekvárt, raktuk a tüzet és bámultunk egymásra szótlanul.

Főnököm, Dr. Kende József végig hallgatta a másnapi beszámolómat és csak annyit mondott:”gyerekem, nem tudunk Eszterrel semmit tenni!”
Közel volt a tél és én egyre többször elmentem Eszterhez, hogy fordítsak a sorsán.
Nem tudtam beletörődni, hogy egy ember a kis tákolmányában töltse a telet.
Hiába küldött el a „francba”- mindig visszatértem. Már havazott, amikor újra látogatni mentem, és jaj micsoda meglepetés fogadott! A karton dobozokat befedték a fémből készült táblák.
„Kötött árú”—„Zöldség- Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér”, mert Eszter alaposan felkészült a télre. Nem hagyhattam ott akkor sem, ha nyolc macska melegíti a fagyos téli éjszakákban. Azt hittem, hogy a lábam lejárva jót teszek vele, ha Esztergomba mehet a testvére közelébe. Most már tudom, hogy tévedtem. Ngyon nagyot tévedtem.
Látszólag örült és szívesen ment Esztergomba. A mentőautóban elbúcsúztunk, de megígértette velem, hogy a „házára” és a macskáira vigyázni fogok. „Aztán lekvárt is főzz ám nekik!”

A cicák még sokáig ott tanyáztak a bank udvarában- a jó emberek, etették őket. Én is.
Eszter egy hét után a szociális otthonban meghalt. Tüdőgyulladás.

Nagyon szaggatta a szívemet a szomorú hír, de a tanulság egy életre elég lett.

Nem szabad senkinek az életébe beleszólni, még jó indulattal sem.

2006. November 30. Saller Molnár Erzsébet

A 22 éves kis kézilabdás Bözsike

2010-10-20T18:47:00.000-07:00

Elbúcsúzom Zirctől 1962

2010-10-17T17:42:00.000-07:00

Én a kis kézilabdás...

Csendes, gyönyörű, sápadt fényben úszó alkonyat volt. Az aranysugárral meghintett erdő - az én imádott Bakonyom a teljes elhagyatottságot sugallta belém. Egymagam voltam a világban és egyedűl abban a gyönyörű erdőségben. Akik ott még az erdő titokzatos rejtekeit bújták, azok mind a szabad természet csodálatos gyermekei voltak. Embertől félő vadak, de nem függtek senkítől, mint én. Riadtan röppenő madarak és az örvösgalambok panaszos nászdala. Nincs a világon hasonló, zokogó szerelmi vallomás, mint az örvösgalambé. Olyan az, mint egy dalba foglalt és mégis keserű imádság, vagy mint egy fájdalmas panasz. Az ember szinte keresi, hogy ki sír ott a fák tetején. Kerestem én is, pedig egy fáradt öreg tölgyfa lombja alatt ülve - sírtam
A nap már lejebb szállt, egyre növekedett az árnyék és nekem döntenem kellett. Délelött még a Herend kézilabda csapata ellen győztünk 33 : 16-ra, de a meccs után az edzőm " beszélni " akart velem. Elfogott a rémület, hogy vajon mit vétettem, hiszen én vagyok a kapus már 2 éve és a vereségünk olyan ritka volt, mint a fehér holló. Hát pontosan ez volt a baj.
-- " Levelet kaptam a tatabányi S.E. től, hogy szemet vetettek rád és felkértek, hogy közöljem veled az ajánlatukat. Szívesen látnának a kézilabda csapatukban kapusként. Állást, lakást is biztosítanak, amennyiben ez számodra elfogadható ajánlat, nagyon várják a válaszod. "
Forgott velem a világ, mert elképzelhetetlen volt, hogy én élni tudjak a Bakony nélkül és még messzebb kerüljek az én Bózsimtól. Elszakadjak az én zirci imádott kis unoka testvéreimtől.
Pöttike az első gyarló kis unokahugom. Az a drága kis vöröshajú angyal, akinél még édesebb pöszébb gyerek nem volt a világon. " Bödikém, bidáddál monakla " - Ancsa a kis örök mozgó gép, aki mindig az anyuka konyha művészetét leste. Lócsika, a kis vaskos lábú gyönyörűség, aki ha csak tehette, mindig velem akart lenni. Tamáska? Még csak 2 éves volt, de kiakarta próbálni a cigizés titkát. Még jó, hogy a gyufához nem értett! És az Édesanyjuk, az én drága KISANCIM, aki az árvaságom idején az Édesanyám szerepét vette át. Mérlegre tettem mindent hirtelen, hogy ha felnőnek ezek az apróságok, a mérleg egyik serpenyőjében én leszek, a másikban ők - hova fog billenni a mérleg nyelve? Tudtam. Család, utódok és a gyerekkornak vége!
--" Nem tudok választ adni, mert ez több, mint derült égből a villámcsapás. Szeretem Zircet, szeretek a Kórházban ápolónő lenni, ismeri mindenki a bohókás, de lelkiismeretes Erzsi nővért, és ettől nem könnyű megválni. Nekem bőven elég az is, amikor hétfőn reggel a portás bácsi a kezében tartott Veszprém Megyei Napló sport rovatával csapkod a vállamra és azt mondja, hogy te kis ördög, megint kivédted a szemüket. Ez elég nekem,, hírnévre nem vágyom."
--" Arra nem kell vágyni, neked az megjött vágyakozás nélkül is. Mégis mit gondolsz, hogy honnan tudják azt Tatabányán, hogy te létezel? "
---" Nem tudom és nem is akarom tudni, de ha itt nem kellek, akkor megyek. "
---" Mi az, hogy nem kellesz te kis őrült? Itt nem vár rád nagy jövő, de ha te egy NB II- es csapatban lehetsz olyan kapus, mint amilyen itt vagy, amíg élek büszke leszek rád. Nem kell azonnal döntened, de mérlegeld ezt a lehetőséget. Nekem is hiányozni fogsz nagyon! "
A tölgyfa tövében ülve hallgattam a nyugovóra térő madarak egyre halkúló csivitelését, néztem a lemenő nap sugarait, amik vissza indultak a tűzistenhez és nagyon egyedűl voltam.
A Borzavárra vezető út mellé mentem ki az erdőbe a válaszért, ami a zarándok helyem volt. Minden bánatomat oda vittem el, mert ha senki más, de az erdő mindig meghallgatott. Még az is előfordúlt, hogy egy nehéz átdolgozott éjszaka után, vittem a pokrócot, a csörgő órát és ott az én tölgyfám alatt aludtam át a napot.
Akkor elbúcsúztam a tölgyfámtól, mint mindig, de még nem tudtam, hogy végleg. Haza felé bandukolva megint elmentem a temető mellett, lassítva a lépteimet. Mintha a szírének hangja szólított volna: Menj és ne tétovázz! Hazáig futottam és zokogtam.
Egy hét után útrakészen voltam. Elbúcsúztam Zirctől - a háztól, a gyerekektől. Drága kicsi Tamás, még az utcáról a kerítésen át megcsókoltam, ő meg zokogott és azt mondta nekem, hogy
" Böste nemenn el! " Elmentem.
Az átigazolásom gyorsan megtörtént. Hentereghettem a salakos pályán, ami nem volt szokatlan, de újdonságnak számított, hogy a "Fekete Párduc " is beszállt az edzéseimbe. Ki Ő?A Gyuszi, az Aranycsapat kapusa : Grosics Gyula. Ő akkor a tatabányai Bányász focikapusa volt, de egyben a magyar válogatotté is. Kemény munka volt, amit elvégzett rajtam, de minden perc megérte.
1963- ban férjhez mentem, a gyerekem meghalt 1965- ben, 1970- válóper. Attól kezdve visszasírom Zircet amíg élek. Ha nem lettek volna olyan barátaim, mint Géza az Ötvös Művész, aki egy teknősbékával élt együtt a műtermében, vagy Barát Lajos a Szot díjas író, vagy mint a Fekete Párduc - talán Tatabányát még a térképről is letörölném, de miattuk nem tehetem.
Ott áll a Vértes tetején a Turul madár, sokszor felmentem hozzá panaszra, télen sítalpakon is, de vigaszt nem találtam, mert az én Zircemnek az én Kőrishegyemnek a világon párja nincs.
Bakony - te drága szülőföldem!

2010. Október3. Bózsi születésnapja Saller Molnár Erzsébet

Piri néni emlékére

2010-09-26T12:58:00.000-07:00

A kisértet éjszakája 1959.
Egy hónap nyári szabadságon voltam otthon a szakiskolából. Bózsi vadászni volt, mint rendesen. Tudtam, hogy csak hajnaltájban érkezik haza. Csendes, gyönyörű
augusztusi este volt. Gyermekkoromban ez a hónap volt a csillaghullás ideje.
Ez még jobban vonzott engem a földöntúli világhoz.
Az ablakon kinézve láttam a teleholdat. Éppen a Zörög hegy tetejére ért
- bevilágította az egész Bakonyt. Eszembe jutott Piri néni régen hallott meséje arról
a kisértetről. Döntöttem! Ez az én éjszakám lesz. A házunk elött volt egy gyönyörű
japánakác. Sűrű ágai jó fedezéket adtak az ablakomnak, mert aki a kocsmából hazafelé tántorgott, akarva sem láthatta volna, hogy mi van készülőben a falak mögött.
Kivettem egy fehér nagy lepedőt, ami jól eltakarta viszonylag apró testemet.
A tükör elött főpróbát tartottam. A rivaldafényt a beszűrődő holdvilág adta.
Illegettem - billegedtem magam a tükör elött, gyakoroltam a kisértet mozdulatait és
azt a félelmet keltő hangját: " húúújhéé - hááájhóó - hejehó".
Egy igazi kisértet mindig éjfélkor jelenik meg. A falióránk elütötte az éjfélt, eljött az
én időm. Megindultam az utcán az Alszegen egészen fel a Németfaluig. Lengett a
lepedő rajtam, tánclépéseket lejtettem igazi kisértet módjára.
Bevísítottam a nyitott ablakokon, amik egymás után csapódtak be az orrom elött.
Apró kezeim még az ablakok üvegét is megkopogtatták. Közben hallani vélték a bent
alvók: "Húúújhé -Hááájhó - Hejehó ". Életemben előszőr és utoljára voltam az,
akitől mindenki rettegett és álmatlanúl töltötte az éjszaka hátralevő részét. Itt ott
egy-két kutya vakkantott, de én névszerint ismertem a falu összes kutyáját, így ők is barátságban voltak velem.
Alig fél órával előztem meg Bózsit a lefekvéssel, aki hazatért a vadászatból. Benézett
a szobámba és boldogan nyugtázta, hogy a kislánya alszik. Dehogy aludt!
Másnap reggel fútótűzként terjedt el a faluban, hogy az éjjel kisértet járta végig a
falut. Kis barátnőm Kozma Juliska sírva mesélte és hozzáfűzte, hogy ilyenkor
valaki meghal, mert a kisértet azért jön el, hogy ezt előre jelezze.
- Nem hal meg senki, ne félj!
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy teleholdkor az eső sem eshet és a halál sem kaszál.
Már végzett ápolónő voltam, amikor egy szabadnapomon hazavágtattam Bózsihoz
a zirci kórházból. Az udvaron pihent a nyugágyon, fehér lepedővel letakarta magát,
hogy a nap sugarait kivédje. Egészen hajnalig vadászott, kellett a pihenés.
- Jaj Bózsi! Mi ütött beléd? Csak nem kisértetet akarsz csinálni magadból? Emlékszel,
amikor pár éve itt járt a kisértet - kérdeztem. Csak nem kért meg inasnak?
- Igen! Emlékszem - mondta. Csak azon csodálkozom még a mai napig is, hogy csak
én tudom egyedűl, hogy az a " Kisértet " te voltál. De neked még ezt is
megbocsájtom, mert nagyon szeretlek és még büszke is vagyok rád, mert a semmitől
való félelmet tőlem örökölted. Már kisiskolás korodban is gyakran megszöktél éjjel,
megsem álltál a Kurics malomig. ( Végig erdő és nem kis távolság. 8 k.m. ) A mindig
szűkszavú Bózsinak ez a pár mondata elégnek bizonyúlt az eddigi életemhez.
Soha nem jártam rögös utakat, ha mégis volt, nem vettem észre, a lehetetlent a
félelmet és a megalkuvást soha nem ismertem.
Köszönöm Bózsi, hogy az Édesapám voltál!

2010.szeptember 23. Saller Molnár Erzsébet

Bánatűző 1958

2010-08-03T04:01:00.000-07:00

Bózsi a " duhaj".

Elrepültek a kezdeti nehéz évek, mindnyájan együtt viseltük a sors ránkmért csapásait. Nehéz időket éltünk át Juliska nélkül.
Jancsika 20 éves lett, sorkötelessé vált. Tőlünk távol, Miskolcon töltötte le a
keserű 3 év katona időt. Én akkor kezdtem el a győri Honvéd Kórházban az E.ü.- i
Szakiskolát. Szép, de nehéz pályát választottam. Már Édesanyám halálakor 5 éves
koromban kijelentettem Nagyanyámnak, hogy én ápolónő leszek. A " miért "-re az
" azért " egyszerű volt: " mert akkor soha nem hal meg az Édesanyja senkinek. "
A Szakiskolába már nem lehettem bejáró, sőt a hazautazást ha 2 hetente valaki megkapta, már szerencséről beszélt. Kímenő, eltávozás a tanulmányi eredmény függvénye volt. Sokszor kérdeztem magamtól, hogy nem apácazárdába kerültem-e véletlenűl? Szigorúan neveltek bennünket, de ha most visszagondolok azokra az időkre,- talán mégsem eléggé! Pofonok ugyan nem csattogtak, de bármilyen tiltott kihágás az eltanácsolást vonta maga után. Bizonyíték rá, hogy 52-en kezdtünk de a tablóképen már csak 30-an vagyunk. Voltak persze olyan lányok is, akik nem az erkölcsi buktatón estek el, hanem a kórházat nem tudták elviselni. Elmentek.
Bózsi nagyon magányossá vált, hiszen nélkülünk üres lett a ház. Pedig örülnie kellett volna, mert az államosítás után, amikor mindenünket elvették, nagy " kitüntetés " érte. Mint a falú első embereinek egyikét, sokadmagával bekényszerítették a T.SZ.CS.-be és mivel fegyvertartással is rendelkezett, kinevezték mezőőrnek. Még érthetőbben: " Csősz "-lett. Mekkora odafigyelés! Mekkora pozició egy iparos embernek! Hihetetlen!
Igazán boldognak kellett volna lennie, de még látszólag sem borult el az agya ettől a láthatatlan dicsfénytől, ami a babérkoszorút helyettesítette a fején. Tette a dolgát, ahogy azt elvárták tőle, de az elvárás csak annyi lett, hogy minden este tett egy jó nagy kerülőutat a határba, ahova Mömmös, mint tapasztalt "csősz ", sokszor elkisérte. Nem egyszer találkoztak a nincstelenné vált sorstársaikkal, akik éppen egy zsáknyi kukoricát törtek az egész vagyonukból megmaradt tyúkoknak. De Bózsi soha nem látott senkit a tilosban. Mömmös is " ammondó vót ": " Vakújjak meg ha láttam valakit! "
Ezek a kerülőútak többnyire a Fódi pincében, vagy a Sárdoson értek véget.
Ez az örökké emlékezetes éjszaka is így kezdődött. Egy hétvégére mentem haza, de ez mindig szombat este történt, ugyanis délig még iskolában voltunk. Bózsi már elment a körútjára, én neki álltam a szokásos tennivalóknak. Mosás, főzés, takarítás, már éjfél elmúlt, amikor ágyba kerültem. Nem kellett altató, hiszen szombat délelött már egy vizsgán is túl voltam. Ólomrúdként estem be az ágyba. Álmodtam, hogy egy zajos mulatóban vagyok, borízű hangok túlkiabálják egymást és egy jól ismert hang adja az utasításokat. Bózsi hangja ébresztett fel. Tudomásúl vettem, hogy nem mulatóban vagyok, hanem az ágyamban, de a mulató mégis közel, a konyhában van és Bózsi csak most éppen " bánatűző " kedvének hódol. Derekasan bevallom, imádtam az egyébként szűkszavú Bózsit, ha egy kicsit pityókás volt. Ezen a már közelgő hajnalon volt részem benne bőven. Kihegyezett fűlekkel hallgattam a nem mindennapi " műsort ".
Négy cimborával érkezett meg Bózsi a Sárdosról, akiknek a hangját felismertem.
- Frankó Ferenc - evangélikus kántortanító (volt tanárom )
-Szentgyörgyi Ferenc - evangélikus lelkész
-Hutvágner Tamás - tanácselnök
-Aszódi János - fodrászmester és zenész is egyben.
Teljesen ébren, Bózsit ismerve éreztem, hogy most nagy műsorban lesz részem.
- Most pedig énekelni fogtok egyenként, mert aki nem énekel azt " lelüvöm ". Itt meg kell jegyeznem, hogy az én imádott Bózsim bármennyi " gyüszüvel " hajtott le a híres szentlászlói szőlők levéből, a fegyverét még vadra sem sütötte volna el. Álló vadra soha nem lőtt, azt sportszerűtlennek tartotta. Ha betért a pincesorra, a puskát azonnal lőszer mentessé tette. Ugyan ezt megejtette, amint belépett a házunk kapuján. Ezt nem a magában nem bízó vadász végezte el, hanem megelőzte, hogy ha bárki véletlenűl hozzá ér a gyilkos fegyverhez, ne legyen tragédia. Egyedűl én tudtam az ágyamban, hogy ő senkit nem fog " lelűnyi ", de feltételeztem kárörvenve, hogy ettől minden cimbora a kijózanodás mezejére lép. ( Akkor még nem láttam a butykost az asztalon félig leidva. )
- Na " hajjam Ferkó, mit tucc? " A templomban igencsak elereszted a hangod- itt is van helye neki. De valami ideillőt, ha lehet, " mer lelűlek ". ( Bózsi evangélikus volt )
Kántor Úr mély baritonján rázendített:" Minálunk a Bakony alján színesebbek a virágok, minálunk a Bakonyalján sosem csalnak meg az álmok, kékebb nálunk még az ég is, dalolóbb a nevetés is, minálunk a Bakonyalján édesebb a szenvedés is. "
- Jancsi! Te nem csak " beretvász ", hanem muzsikus is vagy. " Háakkor hajjam!"
Jánosunk a menekülést remélve azt mondta, hogy " haza kéne ugranyi a hermonikáér, mer én csak ínekűnyi uttudok, ha húzom hozzá a taktust. "
- " Innen máma senki nem megy ki íve, aki nem ínekül, rajta! "
Jánosunk taktust felejtve az élniakarást választotta, így hirtelen a sorstársára gondolva megköszörülte a torkát és szép mélabús hangon énekelte : " A Bakonyban de vörös az ég alja, Kántor Pista mi vitt oly nagy bánatba? Ha vagyok is ha nem vagyok, érted babám majd meghalok nem soká! " Óriási siker! Csak lelkész úr nem tapsolt,tudta azt, hogy ő következik, már pedig a Bózsinak csak a Bakonyos nóták elfogadhatóak, ő viszont most halálfélelmében egyre sem tud emlékezni. Lesz ami lesz gondolta.
- Na Ferikém ! Rajtad a sor.
Talán már a temetésére gondolt szegény, ezt éreztem én is az ágyamban, amikor a bánat, az elmúlás visszafordíthatatlan súlya alatt elkezdett énekelni.
" Eljött immár a végóra, indulunk a végső útra. Mennyországnak kapujában, Isten gyermekeit várja. " Miközben kántor Úr gyanúsan nézett a lelkészre, mert ezt a temetési éneket ő nem ismerte, holott minden temetést együtt végeztek, csak arra tudott gondolni, hogy a rémület szülte a sorokat, ekkor Bózsi " Ácsi"- t vezényelt és elhangzott a " mindenki térdre, mer lüvök. " Az ő viharzó jókedvében senki ne emlegesse a halált, még Tiszteletes Úr sem!
Ennek már a fele sem tréfa - gondoltam. Felkeltem, kikukucskáltam az ajtórésen
. Négy ember térdelt az általam frissen felmosott konyha kövén, amit senki nem vett észre. Felsem merűlt Bózsiban sem, hogy esetleg otthon vagyok. Megszántam a térdelő, reszkető cimborákat és mint a megváltójuk, megjelentem a szoba ajtajában és most én adtam ki a vezényszót: "Bózsi! Ebből mára elég! " Mint aki jól végezte dolgát lefeküdtem.
Frankó tanár úr bejött az ágyamhoz és bocsánatkérések közepette rebegte: "Jaj Bözsike, nem tudtam, hogy itthon vagy, szégyelem magam nagyon, hogy így láttál. " ( Drága tanár úr, most nem én vizsgáztam, hanem kegyed! )
Közben a konyhában elhangzott az újabb vezényszó : " Tünemíny! Mire hármat számulok, mindenki tünnyön el, különben lüvök! "
Mint a sebzett vadkanok, úgy menekültek ki a cimborák a " mulatóból ", hát persze, hogy szemtanú akartam lenni, miközben az üres puska ott állt Bózsi mellett a tűzhelynek támasztva. Összenéztünk - mindketten azon a véleményen pislogtunk egymásra, hogy ezeket a haverokat még a hegyaljai nedüvel sem fogja senki ide csalni. Látni akartuk a menekülő útvonalakat. Mindenki messze lakott a házunktól, kivétel a lelkész úr, akinek ha sikerült volna átugrani Piri néni árkát, máris otthon van. De nem így történt. Ott kapálódzott az eső utáni lucskos árokban. A többiek a hátsó udvarba menekültek a már többnyire üres gazdasági épületek mögé.
Bózsival együtt álltunk a kapuban az egyébként csendes bakonyi hajnalhasadtában és egyre gondoltunk. Hát persze, hogy oda futottam és kimentettem lelkész úrat az árokból, sőt pizsamában lévén, azért haza támogattam.
Vasárnap reggel lett, bizonyára nagy feladat várta lelkész úrat: a délelötti Isten tisztelet. Én, mint katolikus kislány, nem oda mentem, hanem az Eszterházy katolikus kápolnába a misére, ( Édesanyánk katolikus volt ) így arról nem tudok beszámolni, hogy mennyire tudta Tiszteletes úr meggyőzni híveit arról, hogy: " Van Isten, csak úgy kell élni, hogy minden egyes cselekedetünket jónak ítélje meg." Már az ebédet főztem a mise után, amikor Tiszteletes úr megjelent a tett színhelyén. Toporgott, krákogott, majd végűl rámkérdezett, hogy láttam - e, hogy ő merre ment haza? Hát azt még jóindulattal sem nevezném menésnek, de láttam. De ez miért olyan fontos - kérdeztem. Hááát, mert útközben elveszett a pénztárcám és a feleségem kitagad ha nem lesz meg. Megmutattam neki az útirányt, de sejtettem előre, ami bekövetkezett. Kivettem a kamrából a vasgereblyét és Piri néni sáros, lucskos árkából előhalásztam a pénztárcát a benne búsúló 100 Forintossal. Életemben másodszor csókolt homlokon egy pap, de nem utoljára. Az elsőt Buday Flórián esperes úrtól kaptam, amikor elsőáldozó lettem. Melyik volt értékesebb? Nem az én feladatom ezt eldönteni! Nekem mindkettő felemelő érzés volt. Nem baj, mesélte hetek múlva nagy diadallal lelkész úr. Igaz, hogy elázott a pénzem, sáros is lett, de a feleségem megmosta, megszárította és kivasalta.
Jó lenne tudni így öregen, hogy annak idején a vasalást hol kellett volna kezdeni? Bár lelkész úr fiatal volt és az arca még sima.

2010.Júniusi árvizek idején Saller Molnár Erzsébet

Voltak boszorkányok

2010-06-03T13:38:00.000-07:00

Éjfélkor elejtett vadliba (unokaöcsém tollából )

Gyermekkoromban nagyszüleinkkel laktunk együtt egy kis dunántúli faluban. Ők még abban a korban születtek és élték ifjú korukat, amikor a materializmus nem irtotta ki, illetve nem is próbálta kiirtani az emberekből a mesék és a valóság közötti átmenetben élés megtörténhetősé-
gét. Nagyszüleim nagyon jól tudták mesélni az emberi élet feletti történéseket, nagyapám hitt is bennük, még a televizió megjelenése után is. Pedig akkor már jobban érdekelték a távoli és nekünk teljesen mindegy kambodzsai és tasmániai események, mint az hogy éppen kiért szól a lélekharang a faluban.
De nem volt ez mindig így! Nagyapám a dédszüleim egyetlen fia volt, aki megélte a felnőttkort, ennek megfelelően felkészítették az életre. Minden megtörtént kalandot előbb-utóbb megtudott. Dédapám nagyon szerette a vadpecsenyét, és mivel a házunk körül vadban, madárban gazdag nádas van, ebben nem szűkölködött. Arra azonban nem lehetett sem szép szóval, sem még szebbel rávenni, hogy vadlibát egyen, és eme tartózkodásának okát mélyen titokban tartotta. Aztán egyszer, mint minden egyéb titkot, elmesélte a fiának.
A dolog még a múlt századforduló elött történt és majdnem úgy, mint a mesékben. Abban az időben történt, hogy a mai falu helyén levő erdő részét kivágták, helyét szántóföldek, megművelt rétek vették át. A falu népe éjt nappallá téve dolgozott. A szó szoros értelmében. Nappal a fát vágták, szállították, éjjel meg a lovakat és egyéb állatokat legeltették. Az őrzést többnyire fiatal legények és idős emberek végezték. A fiatalságban az erő, az idősekben a bölcsesség. Történt pedig, hogy mihelyt növekedő ágba lépett a Hold, rendszeresen megjelent éjfélkor a holdvilággal szemben egy repülő sötét árnyék, és megijesztette, szétzavarta a legelő állatokat. A szétrebbenő lábas jószág úgy elbújt az erdőben, hogy csak másnap délre lehetett nagy nehezen összeszedni azokat. A juhokból, malacokból egy-egy rendszeresen el is tűnt. Dédapám is a kárvallottak közé tartozott, és erős fogadalmat tett, hogy végére jár a dolognak, kerül, amibe kerül.
Teleholdkor ő is a pásztorok közé állt. Maga mellé vett közülük néhány bátrabbat, és várták az éjfélt. A kárhozat órájában egyszer csak kis fekete folt jelent meg a Hold elött. Egyre nőtt, majd hirtelen lecsapva a levegőből a legelésző jószág közé suhant és perceken át űzte, hajtotta őket.
A pásztorok a földre hasalva várták a sátáni lélek távoztát. Dédapám azonban állva maradt és jól látta, hogy a repülő szörny nem más, mint egy vadlúd. Igaz, hogy kissé túlfejlett, sokkal nagyobb, mint azok, amelyeket eddig repülve, (vagy a tepsiben) látott, de hát a lúd az csak lúd.
Megfogom - villant át dédapámon az elhatározás. - Holnap hozom a puskát és lelövöm -mondta azután hangosan.
-Csak azt ne! - mondták a fiatalabbak.
-Ne kisértsd a sötétség erőit - intették az idősek-, mert tudd meg fiam : ez nem lehet más csak boszorkány, és ebben nem segít más, mint szentelt búzával etetni az állatokat, az majd megvéd az ártó lelkek rontása ellen.
Honnan a nyavalyából szerzünk annyi szentelt búzát, főleg amikor most júniusban még nincs szenteletlen sem -- gondolta Tamásunk -, aztán aratás - cséplésig nem várhatunk.
Maradt a puska. Hanem a mindentudóknak igazuk lett. Másnap ismét jött a vadlúd, dédapám úgy tizenöt méterről rálőtt mindkét csőből egyszerre, de az csak megrázta magát, repült tovább, és a vadászt is úgy fejbe csapta a szárnyával, hogy csak sokára tért vissza belé a lélek. Úgy tudom, egy kis pálinkával kellett a lelkét visszacsalogatni. Mihelyt újra együtt voltak, ő és a lélek, eszébe jutott a megoldás. Elment az erdő szélére, az elágazásnál letette a kalapját, hetvenet lépett délnek, hetet nyugatnak, s lám csak, egy gyertyánbokor elött állt. Levágott róla egy jó husángot, keresztet faragott bele. A vékonyabb végén jó fogást alakított ki, a boldogabbik felét gömbölyűre faragta és visszament a tett helyére. Este tüzet raktak, maguk köré gyűjtötték a lovakat és várták az éjfélt. Jött is a vadliba. Szárnyai suhogtak, szeme vöröses fényben világított. Dédapám felült az egyik ló hátára-úgy mégis csak tiszteletet parancsolóbb az ember fia-kezébe fogta a fütyköst, erősen a szeme közé nézett és röptében fejbe vágta a bestiát. Az egy hang nélkül leesett a földre. Azon mód felvették - jó nagy volt- kitépték a tollát, megtisztították és nyársra húzva sütni kezdték. Hajnalra nagy nehezen ehetővé porhanyósult. Akkor ahányan voltak, annyi felé osztották és megették. Olyan furcsa ízű libahúst még nem evett egyikük sem.
A vidékre azonnal visszatért a nyugalom. Eljött az aratás a cséplés ideje. A gazdák hozták a malomba az új gabonát és a friss híreket. Miközben a malomkövek halkan zümmögtek, mindenki elmesélte, mi érdekes történt a nyáron.
- Nálunk semmi különleges dolog nem esett, mint hogy a nagyanyám elment gombát szedni még júniusban, és azóta nem jött haza.
- Kékfestő ruha volt rajta - mondta egy középkorú bajuszos gazdaember a harmadik faluból.
Dédapám nyugalma egyből odalett. Alig várta, hogy elmenjenek a kuncsaftok. Legott az erdőszéli legelőre vágtatott, megkereste a leégett tűz nyomait. Meg is találta. A liba csontokat már széthordták mellőle a rókák, tollat nem talált egy szálat sem, de szerte - széjjel szórodva, vékony csíkokra hasított kékfestős rongydarabokból tarkállott a föld. Egy szót nem szólt senkinek, de attól fogva soha többé nem evett vadlibát.
2005 Január
Kurics Tamás ( a negyedik )

A láthatatlan kotlóstyúk

2010-05-15T08:27:00.000-07:00

1955-ben történt.
Bózsi egy éjszakai vadászatról, hajnal tájban érkezett haza. Nagyon zaklatott volt, járt-kelt a konyhában és nem csak Juliska, mi is felébredtünk. Mindent hallottunk és Bózsi a nyugodt ember, most idegesen mesélte el a történteket.
A Pagonból tartottam hazafelé és, mint rövidebb út a temetőn át értem be a lakott területre. Síri csend volt a faluban, akárcsak a temetőben. A hold még világított, de a fákon egy levél sem rezdült. A virágok is éjszakai álomra hajtották álmos fejecskéiket a házak elött, hogy majd a kelő nappal újra vidáman ontsák illatukat és billegessék kecses kis alakjukat egy lágy szellőtől kapott fuvallatban. Ősz volt és csodálatos virágözön volt nem csak a kertekben, de a házak elött is.
A megszokott kutyaugatás is elmaradt, ahogy egymásnak felelgettek a falu különböző utcáiból.
Braschekék háza elött jöttem el éppen - folytatta Bózsi, amikor az árokból egy kotlóstyúk hangját hallottam, ahogy hívja a kiscsibéit. Hirtelen azt gondoltam, hogy a gazdájuk kint felejtette őket. Segíteni akartam, leléptem az árokba, benéztem a hid alá, de semmit nem láttam. Amint folytatni akartam útamat, megint hallottam a kotlós kottyogását, de ismét nem láttam semmit. Azt sem mondanám, hogy túl sokat ittam. Még este indulásomkor a pincesoron ittam pár gyüszü bort, de azt már régen kileheltem a Pagon levegőjébe. Képzelődésnek tehát helye nincs. Elindultam és arra gondoltam : "kottyogjál csak ha jobb dolgod nincs." A templomig kisért a kottyogás, de nem láttam semmit. Már arra gondoltam, hogy belterület ide vagy oda, leveszem a vállamról a puskát és lövök a kottyogás irányába, mert bolondot csinál belőlem egy kotlóstyúk.
Jaj Bózsi, biztos nagyon fáradt vagy és talán nem is kotlóstyúktól jött az a hang, amit hallottál - mondta Juliska. Még, hogy nem? Felelte Bózsi és folytatta. Ilyen kotlóstyúkról már Gárdonyi Géza is írt a " Kevi Pál halála " című írásában, aztán elmondta Juliskának.
- " Lehajolok egy tőkéhez, megakarom nézni, hogy hány fürt? Mert húsznak is látszott. Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom és szédülés fog el. Leülök a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés. De nem szünt, csak estefelé. Aztán, hogy haza vánszorogtam, egész úton kisért egy kotlóstyúk. Kevi Pál elsápadt. A kotlóstyúkot mesének tartotta. Valami láthatatlan kisértettyúk az. Éjszaka szokott megjelenni. De eddig nem látta senki. Mert, aki meghallotta, hogy a tyúk megyen a nyomában és hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elkezdődött az utolsó napja, és nem mert visszafordulni, csak sietett. Kevi Pál még aznap éjjel meghalt. " Fejezte be Bózsi.
Én már nem tudtam elaludni, nem is lett volna rá időm, mert hajnali 4 órakor keltem, hogy gyalog elérjem a másfél kilométerre levő állomáson a vonatot. Bejáró diák voltam Győrbe és minden nap este 8-kor értem haza az iskola után az állomásról. Ezen az estén futottam hazáig.
Bózsit az asztalra borúlva zokogva találtam. Már fútva hazafelé éreztem, hogy sietnem kell.
" Juliska ma délelött rosszúl lett és a mentő vitte el a zirci kórházba. Nagyon rosszúl van, most értem haza a 7-es vonattal. " Egyre gondoltunk és egymást átölelve sírtunk.
Sok- sok vizsgálat után a diagnózis: Leukémia. Hiába voltunk felváltva mellette, hiába kapott meg tőlünk minden szeretetet, vigasztalást, november 12.- én 44 évesen meghalt.
Egy éjszaka leforgása alatt 15 évesen felnőtt lett belőlem és az egész jövőmet romokban heverni láttam. Diák voltam és egyben háziasszony. Juliska már mindenre megtanított engem. Mosni, főzni, még kenyeret sütni is. Talán érezte, hogy az ő küldetése is lejár 7 év után úgy, mint az Édesanyánké. Ebbe a 7 évbe belesűrített mindent, hogy megtanuljam azt, amit minden lánynak egyszer majd tudni kell. De arra nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan gyakorolni kényszerülök.
Juliska nélkül nehéz napokat éltünk át, de a legnagyobb fájdalom Bózsi lelkét nyomta 47 évesen.
Tudtuk, hogy az ő életének a boldogságból, házasságból csak kegyetlenűl ennyit szabott ki a sors.
Mindössze 14 év. Osztva kettővel!

2010.március 22. Saller Molnár Erzsébet

Mömmös a rókavadász

2010-04-21T12:04:00.000-07:00

Unokaöcsémnek is gyermekkori hőse Mömmös

A vadászat az ember egyik legrégibb foglalkozása, (ezen a kötözködő lelkületüek most vitatkozhatnak velem ) de mindenesetre talán a legizgalmasabb. Órákon keresztűl ülni ("hosszú méla lesben") és várni a vadat, embert próbáló feladat, főleg ha sok a szúnyog, de mindenért kárpótol az a pillanat, amikor lőtávon belül felbukkan elötted és már csak rajtad múlik, hogy leteríted-e vagy sem. Az is élmény, hogy "majdnem eltalálni", vagy porzott a szőr az oldalán, de messze volt és elment. A kocsmában ezt is ellehet mesélni kétszer vagy háromszor, de az, hogy hazafelé a nyúl, a fácán vagy a róka lóg az övre akasztva az maga a gyönyör. Nagyvadról most nem beszélek.
A szomszéd faluban nagy hagyománya volt a vadászatnak. A legálisnak és az illegálisnak egyaránt. Az egyik tábor nagyokat mesélt róla a kocsmában vagy a szőlőhegyben pincejáráskor, a másik meg hallgatott, de tudni mindenki tudott mindenről, talán a fináncokat kivéve, akik csak sejtettek mindent, de azt a bíróságon nem fogadják el tanúvallomásnak.
Talán csak az öreg csősznek nem volt vadász élménye az egész faluban, pedig már megette a kenyere javát. Amikor kinevezte a községi előljáróság "Mömmöst" mezőőrnek, úgy érezte ez fordulópont lesz az életében. Megkapta a beosztáshoz járó puskát is (igaz csak egy ócska, szúette kilences Flobertet) hát madarat lehetett volna fogatni vele. Természetesen vadászati jog nem járt vele, de a baromfiudvarok körül ólálkodó rókát megszabad lőni. Meg tán egy nyulat, ha nem látja senki. Ha az új rókabőr tarisznyával végig menne a Sárdoson, vagy a Máléhegyen, talán még a Fódi pincébe is behívnák. Ott aztán egy pohár bor mellett szerényen elmondaná (de úgy kellene szinte harapófogóval kihúzni belőle minden szót) mikor, hogyan történt a dolog. Vagy tyukért ment a "koma", vagy már vitte is a tyukot-ez most mindegy--mikor észre vette és jó 50 lépésről odalőtt, eltalálta rögtön - nem nagy dolog, bárki megtudná csinálni. Ez igaz. Az ott jelenlevők közül ezt már mindenki megcsinálta legalább tízszer- hússzor és volt még tartalékuk.
De az álom csak nem akart valósággá válni. Mígnem egyszer a tél elején szokásos körútján a Máléhegy alatt két ismerős alakba botlott. A két ismerős éppen a Fódi pincébe igyekezett.
Könnyen igyekeztek, mert odafelé sima volt az út, visszafelé szokott az cikk-cakkos, göröngyös lenni. A két esti vándor a Bózsi meg a Fódi Tóni, behívták a becsületben megőszült mezőőrt, igyon már egy kis lélekmelegítőt, hosszú még az este, jót tesz egy kis "fagyálló." Iddogálás közben feltünt a Bózsinak, hogy "Miska bá" mintha lógatná az orrát valamiért. No ki is szedte belőle úgy a negyedik pohár után, mi a bánat oka?
--Nézzétek, én már 5 éve járom a falu határát fegyveresen-közben az ócska mordályra nézett-de még nem lőttem semmit, már ha azt a 3 varjút nem számítom, amiket tavaly ejtettem el.
--Meg a Holczingerék kakasát, amit tévedésből lőttél le a kerítésről- gondolta Tóni.
--Már a gyerekek is csúfolnak, hogy csak a kóbor kutyákat meg a macskákat ijesztegetem. Aztán még ivott egy pohár bort, megköszönte a vendéglátást és folytatta körútját. A szolgálat az szolgálat! Akinek hivatala van az azért felelőséggel tartozik. Úgy elment, hogy vissza sem nézett,
pedig jól tette volna. Esetleg láthatta volna Bózsi arcán a megjelenő mosolyt, mert annak néhány nap múlva lett jelentősége. De a Mömmös nem sejtette, nem tudhatta előre, mi van készülőben.
Hazafelé a Bózsi betért a Salamon portára, hogy Dódival megbeszélje az esetet. A tárgyra tért.
--Dódi! Van neked valahol a padláson egy rossz rókabőröd, hát azárt jöttem.
--Elviheted, bár eléggé szőrehullott és nincs meg a feje sem.
--Nem baj, majd csinálok neki valamiből, aztán vitte is.
Otthon azonnal nekilátott a trófea elkészítésének. Azt találta ki, hogy ráhajtja a bőrt a fűrészbak keresztrúdjára, a négy lábát valami partfisnyél darabbal megerősíti, a farkát némi drótokkal kimerevíti, így talán az esti holdvilágos félhomályban igazi rókának tünik. Csak a fej hiányzott. Végig kutatta a padlást a fészert, de nem talált semmi róka formájú anyagot, csak egy molyrágta nyulbőrt. A feje teljesen ép. Micsoda szerencse! Leoperálta és néhány öltéssl felvarrta a koma fejére. Gyönyörű lehetett. Kár, hogy valami libaszárnyakat nem varrt az oldalára, mert akkor még a griffmadárra is hasonlíthatott volna. Éjszaka volt már mikorra elkészült a mű. Úgy állt ott a róka a nagy nyulfüleivel, mintha lenyelte volna a fűrészbak összekötő rúdját, de messziről egészen jól nézett ki. Bele kell állítani a bakot a hóba, akkor a lábak is a "földig" érnek. A lobogó bozontos farok viszont teljesen egyértelmű. Az éj leple alatt el is vitte a Fódi pincébe. Be ugyan nem tudott menni, de valahogy felmászott a pincekamra padlására és ott elrejtette, nehogy a kóbor kutyák szétszedjék. Alaposan elfáradt-de hát mit megnem tesz az ember a barátjáért?
Pár nap múlva estefelé (decemberben korán sötétedik) a három jómadár kitette az átvarázsolt fűrészbakot a szemben levő pince mögé a diófa alá. Elfújták a petróleumlámpát és vártak.
A mezőőr lassan ballagott a falu felől a szokásos útján. A Máléhegy felől indult és majd egy kis kerülővel a Sárdos felé megy haza, itt talán még be is hívják valamelyik pincébe egy pohár borra. Az egyik présház mellől felnézett a hegyoldalra és szinte kővé meredt. A derengő holdvilágnál az egyik fa alatt meglátott egy rókát. A falu felé osonhatott, de megállt a szőlőtőkék között egy fa takarásában. Volt vagy 40 lépésnyire. Óvatosan megállt az éppen ott lévő kut mellett, lassan levette a válláról a puskát, célzott és lőtt. Nagy durranás, villanás, porzik a hó a róka körül és semmi. Megsem mozdul. Elsem esik, elsem szalad, áll mint a cövek. (vagy mint egy fűrészbak)
"Miska bá" reszkető kezekkel újra töltött- csak elne szaladjon addig. Célzott és durr belé. Ismét semmi. Hja kérem-a fűrészbak állta a sarat, nem futott el. Azt nem olyan fából faragták. Tölgy volt annak anyja-apja. Odabent a présházban a három jótét lélek egymás hegyén-hátán tapadt az ajtórésre, majdnem agyon taposták az alul levőt.
--Te Bózsi, szólt Dódi : ennek a rókának alighanem tolla is volt, mert úgy látom nem a szőr röpköd a levegőben, hanem mintha tollat látnék. Mivel tömted ki a komát?
--A feleségem kispárnájával, abból száll a toll.
"Miska bá" kezdte megsokalni a dolgot. Vagy boszorkány lehet az róka alakban, vagy az ördöggel cimborál. Óvatosan elindult feléje, de előbb gondosan újra töltött és biztos ami biztos, keresztet vetett. Mikor mellé ért, azonnal tisztában volt mindennel.
Hallotta maga mögött a pinceajtó csikordulását, de azt már nem várta meg amíg kinyilik.
Hosszú léptekkel megindult az erdő felé.

2005. Április 19. Kurics Tamás ( a negyedik )

Tollfosztás --- 1953

2010-01-17T12:25:00.000-08:00

Kisértetek
Gyermekéveim idején, még nem voltak olyan modern gépek, mint napjainkban. Minden munka kézierővel történt, az aratás is. A cséplőgép járta a falut, egyik udvarból a másikba. Oda állt a már behozott "takarulás " néven ismert gabonakévékből össze rakott "asztag" mellé és megkezdődött a "masinázás." A legények dobálták le a kévéket, a "kötélvágó" általában lány volt és az " etető " - szintén férfi, látványos mozdulatokkal etette a cséplőgépet. Akkora volt a por a gép körül, mintha felhő szállt volna alá. Ez a por belepett mindent. Leginkább a gépnél dolgozó férfiak fáradt, verejtékes arcát. Az idősebbek arcán kisimúlni látszottak a ráncok, mert a por kiváló kozmetikus volt.
Ennél az embert próbáló munkánál, már sokkal vidámabb volt ősszel a kukoricaszedés és annak kocsikkal, szekerekkel való haza szállítása. Megkezdődött a kukoricafosztás. Ez is ,mint minden más, kalákában zajlott le, mert az emberek segítettek egymásnak. Férfiak, nők és a gyerekek is résztvehettek ezeken a vidám estéken. Mi gyerekek természetesen nem tudtunk lépést tartani a felnőtekkel, mégis ott akartunk lenni résztvevőkként a hangulatban. A jó, vidám hangulathoz sokat segített, hogy addigra már megforrtak a korainak nevezett szőlők levei. "Bakoma" nem maradhatott le az ilyen eseményekről. Hallgattuk a jobbnál jobb mulatságos történeteket, amik szájról- szájra repültek kifogyhatatlanúl az egész este alatt. "Mömmös" is felszabadúltabb lett egy- két "gyüszű" bor után, mint az józanúl szokása volt. Ilyenkor minden igazi kudarcát elmesélte, ami a vadászatot illeti.
-- Évekig vadőr voltam egy ócska mordállyal, de még egy kányát sem tudtam lőni. Egy este azonban azt hittem, hogy rámvigyorgott a szerencse. A Málé hegyen ballagtam a szőlőspincék közötti úton, amikor megláttam a Fódi pince kútja mellett egy rókát ácsorogni. Nagyot dobbant a szívem és arra gondoltam: meg vagy ravaszdi, te most nem menekülsz! Óvatosan céloztam, hogy ne riasszam el és meghúztam a ravazt. Telibe találtam, de megsem mozdult. Dupláztam, az is sikeres volt, de a róka állva maradt. Csak azt láttam, hogy tollpelyhek szállnak a levegőben. Oda mentem a kétszer meglőtt rókához és azonnal tudtam, hogy honnan fúj a szél? A Bózsi, ki más?
A tollfosztás egészen más hangulatban zajlott. Ott csak asszonyok tevékenykedtek. Körbe ülték a nagy asztalt és nem csak a kezük járt, a szájuk még gyorsabban. Sokszor egymás szavába vágtak, hogy "én ezt egészen másként tudom." Korábban már említettem, hogy Bózsi senkit nem nevezett a pap által adott nevén, így a közvetlen szomszédunk, Gyula bácsi cipészmester felesége - Mariska is " Csáncsi néni" maradt haláláig. Ő volt a legjobb hírszerző. Nem véletlen, hiszen a falu összes lukas, vagy kopott talpú cipője megfordult Gyula bácsi műhelyében a cipő gazdájával együtt. Minden rémhírt Csáncsi néni tudott meg elsőnek és eredeti tálalásban.
Mi ketten Jancsikával a szobában ültünk a kályha mellett. Hallgattuk a tűz pattogását, áhítattal
néztűk a felcsapó lángokat, a szabadulni akaró szikrákat, lapozgattuk az iskolás könyveinket, és olyan tudásszomj félét színleltünk. De! Az egyetlen érdeklődésünk a konyha asztal köré irányúlt és hallgattuk a rémtörténeteket. Időnként döbbenten egymásra néztünk és hittük is meg nem is. Félelmetes eseményeknek lettünk hallgatói, de nem nagyon hatott ránk.
Buda Örzse néni mesélte, hogy amikor az úra harangozó volt még a 30-as években, egy esti harangozás közepén megindúlt a kötél a toronyba, hiába kapaszkodott bele, csak vitte fel őt is az akkor már néma harangok közé. Egy fehér lepedőbe burkolódzott alak ült a harangok alatt és mozdulatlanúl. Szegény úram úgy megréműlt, hogy a toronyból lefelé hármasával ugrott a lépcsőkre és hasra esve ért le a templomba. Soha többet nem ment harangozni, de még a lábát sem tette be a templomba haláláig, mert a rémület nagyobb volt, mint a hite.
Az semmi, replikázott "Totya néni". Valódi nevén Erzsébet asszony. Emlékeztek e rá, amikor a Tribli gyerek apja meghalt, akivel a fia igen sokat veszekedett. Állítólag még volt is rá eset, hogy megverte az apját. A halála után bűntudatban élt és úgy döntött, hogy ki kell menni a temetőbe és bocsánatot kérni a halottól. Nappal ezt nem merte megtenni, mert a kevélység, vagy talán a szégyen érzete nem engedte. Azon a téli estén, amikor korán sötétedett, megetette az állatokat, még a kék kötényt is magán hagyta, amit akkor a férfik viseltek. (esszíjkötény.) Elindult félve a temetőbe, mert nehéznek érezte bocsánatot kérni. Az apja sírjához érve látta, hogy a fejfa oldalra van dőlve. Ennek oka lehetett az elötte olvadó hó, amitől a fejfa megdőlt, majd megfagyott újra mellette a föld. A bocsánat kérés elött egyenesbe akarta állítani a keresztet. A hozzá tartozók egész éjjel virrasztva várták haza. Másnap a temetőőr találta meg az apja sírján holtan. Az a kék kötény, amit viselt, egy darabja a fejfával együtt benne volt a földbe leszúrva. A sokat bántott apa levitte magához a sírba a bűnnel tele fiát. Nem tudott többé bocsánatot kérni.
"Szőrelika néni" Piroska asszonyság is csatlakozott. Hát kisértetet láttatok-e? Lánykoromban nagyon gyakran megjelent az ablakunk alatt. Még nyáron sem mertünk nyitott ablaknál aludni. Csak megállt, prüszkölt, fújtatott be az ablakon, furcsa hangokat adott és a fehér lepel, mintha benyúlt volna a szobába az ágyunk felé fenyegető mozdulatokkal.
Farkas Böske néni, a legrémísztőbb kinézetű asszonyság volt a faluban, de mindenki szerette.
A vasorrú bába kifutó sem lehetett volna mellette. Ő is részt vett a tollfosztók között. Megszólalt. Látjátok? Én vagyok a legöregebb közöttetek és nem tudok mesélni rémtörténeteket, mint ti. Ha csak azt nem, hogy akkor már régen özvegyasszony voltam, egyedűl éltem, mert gyerekem nem lett. Kiskacsáim voltak, de elkellett mennem kapálni. Nem mertem őket magukra hagyni. Egy nagy karkosárban vittem őket a kukorica földre. Kiengedtem mind a nyolcat, had csipegessenek. Én meg tettem a dolgom. Amikor délben leültem, hogy megegyem a kis szalonnámat, egy kiskacsa sem volt. Akkor azt hittem, hogy talán a héja kapkodta fel őket, de most, hogy titeket hallgatlak, biztosra veszem, hogy ott is a kisértet járt.
Juliska volt a legfiatalabb az asszonyok között. Ő nem tudott rémtörténeteket és nem is hitt bennük, de én a Kisértetet nagyon megjegyeztem.

2009.December 10. Saller Molnár Erzsébet

Unokaöcsém tollából

2009-11-20T13:56:00.000-08:00

SZERETNÉK SZÁNTANI

Valamikor úgy ezernyolcszáznyolcvan körül egy nagyon várt kisgyermek született szülőfalum szomszédjában. Úgy ahogy mondom. Szomszédja volt az mind a kettőnek; a valódinak is meg az igazinak is.
Címeres pólyával várták, s mikor kiderült, hogy ráadásul fiú is lett az „Isten adta”, az apja ökörsütést rendezett a birtok dolgozóinak, és a falubelieknek is; emlékezetessé téve az eseményt. Endrének keresztelte a püspök úr. A szülők kiválasztottak egy szép fiatal parasztasszonyt, aki az anyai teendőket látta el mellette. Ő lett a dajkája. Az egyik. Vidám teremtés volt, állandóan énekelt, ellentétben a francia és angol nevelőnővel, mindkettő eléggé mogorvára sikeredett annak idején. A kis Endre meg is tanult vagy négy nyelven, de énekelni leginkább magyarul szeretett. Fütyülni is megtanult, hogy milyen nyelven, arra már nagypapám nem emlékezett, de arra igen, hogy mikor együtt kocsikáztak, Endre úr sokszor fütyült egy egyszerű népdalt, amit még a dajkájától tanult. Nagypapám a szomszéd grófi birtok erdésze volt,- Miklós úrnál,- s mivel Endre úr többször járt a szomszédban, onnan az ismeretség. Járta egy közmondás a falumban, imigyen hangzott: Kutyaugatás- szamárordítás nem hallatszik fel a Menyországba. A fütyülés viszont úgy tűnik, hogy felhallatszott.
Kint üldögélt Szent Péter a Menyország kapujában, kedvtelve nézett le a földre, és egyszer csak megütötte fülét egy régi dalocska, amit még ő is ismert gyerekkorából. A szövege így kezdődött:- Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani….. Kíváncsi volt Péter Uram, ugyan melyik béreslegény fütyül ilyen szép szívhez szólóan, s talán még arra is gondolt, hogy beszél az
Úr Istennel, teljesítsék valahogyan a kívánságát. Előbbre lépett a kapuból, egy felhő szélén megállt, kivette a pipát a szájából, és lenézett a földre. Egy kissé meglepődött. Ugyanis, aki vágyainak zenével adott hangot, nem egy szegény legény, hanem maga a nem kis birtok ura, Endre gróf volt. Szent Péter egy rövid időre elbizonytalanodott. Vissza dugta a pipát a szájába, vissza ment a kapuhoz, és elküldött egy arra tébláboló angyal gyermeket Szent Pálért.
Ő volt a legjobb cimborája az égiek közül. Még a névnapjukat is együtt ülték meg júniusban „Péter- Pálkor”. De minden hiába volt. Ültek a kapu melletti kis padon (nagyokat sercintettek a pipaszár mellől, ami a gondolkodás jele) de nem jutott eszükbe semmi. Ha csak egy szegény zsellérről lett volna szó, akkor semmi baj nem lett volna, de így,;- egy magyar grófot nem ők, de maga az Úr Isten sem küldhet csak úgy szántani. „- Mit szólna a nép?” No hát a nép! Nem tudom mit szólt hozzá, mert azt nem jegyezte meg senki, de ha legközelebb ilyet látok én azt is megfogom jegyezni,… Isten engem úgy segéljen! De vissza a földre!
Szép tavaszi idő van, már megjöttek a közeli patakhoz, és a mocsaras rétre a bíbicek, énekelnek a pacsirták, bizony már szántani kéne. Csak még a kérdés, hogy kinek? Aztán úgy március végén ez is eldőlt. Endre úr éppen a családjával reggelizett, mikor minden bejelentés nélkül három mindenre elszánt, marcóna alak jelent meg a birtokon, vezetőjük berúgta az ebédlő ajtaját, belépett, szétvetett lábbal megállt, és köszönés helyett imigyen ordította el magát: - Megalakult a Tanácsköztársaság, a nép átvette a hatalmat, vége a henyélésnek és a dorbézolásnak, mától az uraknak is dolgozni kell, és a szegény ember fog dőzsölni.
A gróf úr (már csak így szólította megszokásból) most azonnal kimegy az udvarba, befogja a parádés lovakat a kocsiba, felrakja az ekét, taligát, (a tézslát se felejtse itthon) és mars ki a határba szántani. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, intett a mögötte álló két fegyveresnek, akik azonnal csőre töltötték az ócska karabélyt és lőállásba helyezkedtek.
Endre úr látta, hogy ennek a fele sem tréfa, felállt az asztal mellől,- még a kávéját sem itta meg- felvette a „dolgozó” ruháját, csizmát, kalapot, befogta két kedvenc lovát a könnyű kis kocsiba, amelyen az erdőt szokta járni, és elment a béresek után. A két ló ugyan nagyot nézett, hogy minek viszik az ekét, és egyéb szántó eszközöket, de nem szóltak semmit.
Bent a kastélyban a frissen alakult Kommunista Párt hirtelen kinevezett titkára még alakított egyet. – Én pedig- recsegte- kifogom pihenni a fáradalmaimat, illetve a nép fáradalmát!- s azzal bement a grófi hálószobába, úgy ahogy volt ruhástól- csizmástól bele feküdt az ágyba, betakarózott, szemébe húzta a kalapját és „pihent”. Endre úr meg szántott.
Odafönt a két jó barát, a Péter és a Pál elkerekedett szemmel nézte, de aztán napirendre tértek a dolog fölött. Te Pali, mondta Péter,- nagyon nagyúr lehet az odalent! Végre beteljesült egy kívánság!
A tavasz közben eltelt, (a föld is fel lett szántva!) Endre úr családostól kiment Ausztriába az első adódó alkalommal, és ott várta meg, amíg elmúlik a rémálom. Aztán elmúlt. Jött az ősz, a család visszaköltözött a kastélyba és élte a megszokott életét. Aztán egyik reggel vendég jött. Halkan nyílt az ebédlő ajtaja, beóvakodott rajta a volt titkár, hasra vágta magát, hason csúszva Endre úr elé járult és hangosan kért kegyelmet. (Pihenni most nem akart.)
- Kelj fel János, (így hívták titkár urat) és ne félj, megpróbáltad a grófságot is,- nem sikerült, szólt Endre úr, és ki itta a reggeli kávét.

2005.április 10. KURICS TAMÁS ( a negyedik )

Jankovich Bésán Endre

2009-11-19T04:19:00.000-08:00

BANDI
Bózsi még jószerével elsem végezte a szakma iskoláját, amikor hentesüzletet nyitott és engedélyt kapott a fegyvertartásra. Szenvedélyesen vadászott, élete végére már bekötött szemmel is megismerte volna a Bakony hegyeit, erdőit és azok útjait.
Jankovich úr körvadászatott rendezett, osztrák, német vendégvadász barátaival, aminek Bózsi is meghívott vendége volt. A sikeres nap után a grófi kastélyban fergeteges ünneplés lett kíváló vadászvacsorával. Bózsinak már nem volt idegen Bandi, gróf úr gyönyörű lipicai mély vörös hátaslova. Valahányszor látogatást tett a kastélyban, első útja az istállóba vezetett, hogy üdvözölje simogatások közepette Bandit, aki a sokadik látogatáson már örömnyerítéssel fogadta Bózsit. Bandi egy volt a sok gyönyörű ló között, de Bózsi szívét csak ő késztette hevesebb dobogásra. "Látom Bózsi, igen nagy szerelem fűz a lovamhoz"- mondta gróf úr egy napon. Tagadhatatlan volt, mert Bózsi eltakarva könnyes szemeit, Bandi nyakára hajtotta a fejét, de gróf úr mindent látott és ő is elérzékenyűlt.
--Mit adsz érte ha felajánlom neked?
--Sok mindent nem tudok adni. Legény ember vagyok, öreg szüleimmel élek. Az üzleten kívül csak a puskám van, semmi más.
--Tudod mit Bózsi? Célbalövés lesz az ára, ami azt jelenti, hogy mivel Bandi 7 éves, a szolgáim 7 kukoricacsövet fognak felakasztani a csuhéjánál kötve az erdőszéli fákra. Ha mind a hetet lelövöd
Bandi hátán fogod elhagyni a kastélyt és élete végéig a tied marad.
Golyószóróval sem lehetett volna nagyobb "pusztítást" végezni. Ahányszor Bózsi célzott és elhúzta a ravazt, annyiszor esett le egy-egy kukoricacső. Mind a hétnek csak az oda kötött csuhéja maradt a fák ágain. A szolgák tapsoltak a sikertől, pedig nagyon szerették Bandit ők is.
Gróf úr állta a szavát. Bózsi kötötte el Bandit és hiába nyergelte fel gróf úr, hazáig vezette. Talán azért, mert így a boldogság hosszantartóbb lett. Napok múltak el, amikor végre felfogta, hogy Bandi valóban az ő tulajdona. Az első lovagló útja a kastélyba vitte. Nem üres kézzel érkezett!
Hosszú, boldog éveket élt a családban, még Jancsika is lovagolhatott a hátán. Öregen halt meg, amiről Édesanyánk már csak a mennyországban értesűlt. Jancsika belebetegedett, még álmában is sírt. Egyetlen vigasza maradt a tápszentmiklósi Gyula bátyánk, Bózsi testvérbátyjának az igérete, hogy neki adja az akkor 6 hónapos kiscsikót. Igy lett nekünk később egy gyönyörű Laci nevű lovunk az akkor már meglévő Manci mellé. Laci kizárólag Jancsikáé volt, de a család minden tagja nagyon szerette. Juliska is.
Az államosítás minket is uton ért. Bózsi üzletét elvették, férfi fodrász üzlet lett belőle. Nem tudom mit éreztek a nyírott, borotvált férfiak, amikor a tükörbe nézve látták a hátuk mögött az olajfestett falat tehén, kos és disznófejekkel dekorálva? Ugyan ezt a tükör felett és mellett végig az egész üzlet falán? A padlás lesöprés nálunk is elvégeztetett. Elvitték a lovakat, kocsit, vetőgépet, mindent ami mozdítható volt és a szégyenletes bolsevik banda TSZCS-t alapított, aminek volt bátorságuk a " József Attila Termelőszövetkezet" nevet adni. A falu legpipogyább emberei a nincstelenek vették át a község gyeplőjét, így a mi lovainkét is. Ahányszor Lacit a házunk előtt elhajtották, hallottuk a keserves nyerítését és Jancsika síkoltozását, üvöltését.
A felnőttek sem értették meg, hogy milyen rendszer az, amiben ellehet venni valakinek a jogos tulajdonát. Mit vártak tőlünk gyerekektől?
Egy nap hallottuk a hírt, hogy Laci "öngyilkos" lett. Felakasztotta magát éjszaka a saroglyára.
Jancsika búskomor lett, nem érdekelte semmi, az iskola sem. Én akkor kezdtem el a TSZCS
földjein a garázdálkodást Bózsi kaszájával, mert Laci halála nekem is nagyon fájt.
Akkora nyomot hagyott bennem, hogy soha az életemben nem tudtam egyetlen Lászlót sem
Laci-nak nevezni. Laci csak egy volt és most közel 70 évesen is az egyetlen maradt nekem.

2009. Augusztus 20. Saller Molnár Erzsébet

1951 Államosítás

2009-07-29T06:03:00.000-07:00

" Hatóságilag lezárva "
" Takarodj ki innen te vén szaros kulák, ez a malom mától kezdve az államé! " Ngyapám nem értette ezt az egyeruhás szájából jött mondatot. "Mit jelent az, hogy az államé?" - "Ezt!" Arcon vágta úgy, hogy az őrletlen gabona zsákjain terült el, Ott sikoltottam nagyapám elesett teste mellett és neki mentem a vérben úszó szemekkel intézkedő egyenruhásnak, "Takarodj innen te kulákfattyú!"-majd engem is megütött úgy, hogy oda estem nagyapám mellé. Tamás éppen a malom padlásán volt, felzsákolta a garatokba az őrleni való gabonát, de a síkoltozásomra lejött a nagybácsim, azt hitte valami bajom történt. Mielött szóhoz jutott volna, az egyenruhás fejbe vágta a puskatussal a "megne szólalj kulák" szavak kiséretében. Már hárman feküdtünk egy kupacon. Az "egyenruhás " még másik három pribék társaságában érkezett, akik csőretöltött fegyverekkel várakoztak a malom bejárata elött. Négy embernek nem volt nehéz kidobni hármat, köztük egy gyereket is - engem. Lakat került a malom ajtajára és a felirat "hatóságilag lezárva." Napokig "üresen" ment a malom, mert annyi agyuk már nem volt, hogy nem elég a tulajdonost szószerint "kirugdosni"- a malmot is lekellett volna állítani. Tamás nagybácsim nem tűrte tovább. Betörte az alsómalom ablakát ami a kertre nyílott és megállította a gépeket.
Akkor én már az ötödik osztályba jártam. Az iskolában óra kezdés elött minden bevezető nélkül
a bolsevik Habányi igazgató tanár úr megszólalt: "kulákfattyúk sorakozó, elsőnek a Kurics unokát akarom látni!" Úgy mérte rám az ütéseket, hogy az egész osztály sikított a rémülettől.
Csak álltam, mint Krisztus Pilátus elött, úgy tűrtem a verést, hogy egy arcizmom sem mozdult.
"Nem fáj, te rohadék?"- üvöltött, mert érezte, hogy a veréssel nem fog változni semmi. Én az ő mocskos kezeinek az érintésétől akkor is ' Kurics unoka " maradok halálomig. Nem fájt, mert a gondolataim oda vittek a fecsegő vizeskerékhez, ahol nagyapám mosolygós arccal arra tanított, hogy mindig, minden körülmények között erősnek kell lenni. Az voltam még akkor is, amikor az utoksó pofon sorozatot kaptam, amitől elestem. A rúgást már nem is éreztem.
Nagyapám alig ismert rám, amikor haza vonszoltam magam. Napokig a számat sem tudtam kinyitni. Nagyanyám kiskanállal etetett tejbedarával és közben mindig sírt.
Jött az évvége a bizonyítvány osztás. Saller Molnár Erzsébet Anna mindenből kitünő, de a magaviselete elégtelen, tehát megbukott! (nem tudom, hogy Habányi tanár úr magaviseletét hogyan osztályozná az olvasó?) Nagyapám tudta, hogy ezek után én már nem lehetek teszéri kisdiák. A hatodik osztályt már újra Bakonyszentlászlón kezdtem, ahova nagyapám iratott be.
Elmondta a tanároknak a történteket és felmentettek a bukás alól.
Nem érdekelt az iskola! Minden bűntényt elkövettem, amit csak a parányi agyam szűlt, hogy bosszút álljak a bolsevik pribékeken. Elvittem éjjel Bózsi kaszáját, gyalogútat saraboltam a T.SZ.CS. búzájában, mert azokat a földeket is elvették a jogos tulajdonosoktól, úgy ahogy a Bózsi üzletét is. Földönfútóvá tették az egész családomat. Leseperték a padlást, elvittek mindent ami mozdítható volt. Kocsit, lovakat, hintót, ekét, vetőgépet-mindent. Kényszerítették Nagyapámat arra, hogy mit kell neki leadni az államnak. Ő nem gazdálkodó volt, hanem vizimolnár. Ami földje maradt a malom leégése után (szándékos gyújtogatás-1922), csak az állatainak tartotta meg. Nem tudta teljesíteni a kiszabott leadni valót: 50 liter tej, 20 drb. tojás, 80kg búza maradt az adóssága listáján. Ezért a pápai börtön lett a második otthona, ahol a pribékek "vén rohadt, mocskos kulákként" naponta agyonverték.
Három hónap után. ---Nem baj Tamás--mondta nagyanyám. Itthon vagy végre és ez mindennél fontosabb! "Mit főzzek neked Idesaptyuk?" -" Jaj Mári, tudod hogy engem nem érdekel, hogy mit főzöl, mert nem vagyok válogatós, de rétest már igen régen ettem! "

Emlékekből 2009. Július 23. Saller Molnár Erzsébet

1948

2009-07-22T05:40:00.000-07:00

Bózsi házassága

Mitévő legyek Istenem? 40éves vagyok, van két gyerekem, akik alig-alig ismernek engem. Ha már az édesanyjuk meghalt én mégis szeretném őket a szárnyim alá venni. Szólt az Úr: " keress nekik gondviselőt!"---és elindult Bózsi. Nagyon sok özvegyasszony maradt a faluban a háború után. Szabó Juliska is, akinek a férje harci repülőgépét a muszkák semmisítették meg. Juliska 36 éves volt és gyermektelen, így boldogan vállalta az anyaság szerepét. Bózsi feleségűl vette. Mi az, hogy " mostoha anya "? Ő volt az édes mostoha, akit nagyon szerettem, de bármennyire is szeretett minket én "Ideszapám"-hoz vágytam. Juliska megértette és tudta, hogy ez nem miatta van. Békésen elengedett, de a szünetekben mindig otthon voltam Jancsikával, aki bizony nem túlzottan örvendett Juliskának. Mindent elkövetett, hogy takarodjon el a háztól, mert azt hitte, hogy a kistestvére miatta ment vissza a malomba. Mártírként viselte a távollétemet, de aztán ő is elkezdte a szökéseket. Az ő szökései nem véglegesek voltak, mert kötődött Bózsihoz de inkább Bandihoz. 12 évesen már nem kellett neki gyalog átgázolni az erdőn, mert megtanult lovagolni és Bandi nyergében robogott be a malomba. Nagyon irigyeltem, de annyira nem, hogy elváljak a nagyszüleimtől. Hiába emlegette, hogy ha haza megyek megint felvisz a padlásra arra a felfedező útra, amit minden otthon létemkor megtett. Sok " kincs "volt ott. Édesanyánk ruhái, a rokka ami még most is megvan. Apró sósborszeszes üvegek, elkopott húsdarálok, többé már nem hiteles mérlegek, szarvasagancsok, üres töltényhüvelyek és sok minden, ami egy gyerek szemének csalogató. -Én akkor is itt maradok - mondtam. Sírva öleltük egymást, de "aki férfi az legyen férfi," Jancsika felpattant Bandi nyergébe és az udvar végéből még vissz kiáltott nekem.
Ne sírj, mert nemsokára megint itt leszek veled!

Emlékekből 2009 július 12. Saller Molnár Erzsébet

1947 Augusztus

2009-07-20T12:05:00.000-07:00

Hogyan tovább?
Ilus nénénk gondoskodása túlszárnyalta az ép ész határait. Úgy bánt Bózsival, mint egy újszülött gyerekkel.. Lassan erőre kapott és végre megakarta nézni a házat. Amikor meglátta a felszabadító hadsereg által szitává lőtt zongorát, sírógörcsöt kapott. "Nem volt elég, hogy őt megöltétek? Még ezt is?" Kézen fogva mentünk ki a temetőbe. Ott már sírni sem tudott, mert elfogytak a könnyei. Szótlanúl, mentünk haza.
Az üzletet megnyitotta, de vadászni nem tudott, mert a fegyvereit úgy elásta nagyapám, hogy még most 64 év után is valahol a földben nyugszanak. Soha nem találta meg sok más értékkel együtt, mert pánik szerűen lett elásva minden, amikor elhagzott:"Közelít a muszka!" Bózsi új fegyvereket vásárolt, golyósat, söréteset és próbálta elfogadni a megváltoztathatatlant. Közel volt a szeptember az iskola kezdés. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekei otthon legyenek vele, ott járjanak iskolába. Rendben van Bózsi - mondta nagyapám, de "azt te is tudod, hogy nem fog menni." Jancsika negyedikben én másodikban kezdtem az iskolát Bakonyszentlászlón. Alig telt el két hét, amikor úgy éreztem, hogy nekem ebből elég. Iskola után neki vágtam az erdőnek és máris "Idesapám" malmában voltam. Bandi nyergében jött utánam Bózsi és haza vitt. Attól kezdve az iskola előtt várt minden nap. Nem baj! Jó, hogy csináltak ablakokat a házakra, mert amikor már aludt az ablakon át léptem meg. Nem volt olyan sötét erdő, amitől én féltem volna ha Teszérre akartam menni. Kocsi út vezetett az erdőn át, amit már nagyon sokszor megjártam és bekötött szemmel is oda találtam volna a malomba. Időnként megrezzent egy- egy bokor, vagy ropogott az avar, de én tudtam, hogy csak a vadakat riasztotta meg az "éjszakai sétám."
A legelőre kiérve már látszott a csillagos ég amitől vidámabban szedtem apró csámpás lábaimat, mert tudtam, hogy már nincs messze a malom. Nagyanyám még ébren volt és szokás szerint énekelt, amikor bevágódtam a konyhába. "Jesszus Mária kisleányom, ilyent nem szabad tenni. Mit fog szólni a Bózsi?" Nem tudom mama, de én itt akarok lenni veletek. Másnap lovashintóval jött értem Bózsi, de amikor meghallottam Bandi örömnyerítését bemenekültem az istállóba a tehenek jászolya alá. Órákat lapítottam ott, mert a hintó nem mozdult az udvarból. Amikor a pillanatot veszélytelennek éreztem kiosontam az istállóból. Nem tudtam, hogy Bózsi ott áll az ajtó mellett egy zsákkal, amit azonnal a fejemre húzott. Zsákban kötve vitt haza ,végig üvöltve az útat, mint a vett malac. Rácsot szereltetett az ablakokra. Ugyan Bózsi-gondoltam. Elég lesz nekem egy 10 perces szünet is az iskolában és nem érdekelnek a rácsaid. Úgy leléptem, hogy a tanítók észre sem vették. A legelőre érve vihar közeledett. Dörgött az ég és villámok cikáztak a fejem fölött. Azt mondta nagyapám, hogy az égzörgéstől nem kell félni, mert csak Szent Péter a hordókat gurogatja a menyországban, de ha villámlik és esik az eső nem szabad a fa alá állni. Ennek tudatában futásnak eredtem és kacsa módjára elázva láttam újra a malmot. Belátta végre Bózsi, hogy "ez valóban nem fog menni!" Megigérte, hogy ha jó leszek vissza mehetek megint a teszéri iskolába. Jancsika üvöltött, hogy "akkor én is!" Szegény Bózsi! Mit tett veled a háború?

Emlékekből 2009 Július 10. Saller Molnár Erzsébet

1947. július

2009-07-05T11:03:00.000-07:00

Bózsi hazatért!
Lassan teltek a kilométerek. A mozdony pöfékelte a füstöt, a kalaúz kiabált: Szabadhegy,.,
Nyúl- Écs- Pannonhalma. Egyre közelebb ahhoz az otthonhoz,ami 3 évvel azelőtt egészen más volt. Űlt az ablaknál és megmeredve nézte a tájat. A könnyei a térdét mosták,mert Győrben már megtudta a fájdalmas híreket. Két napot unokanővérem otthonában volt kénytelen eltölteni.
A foglyokat szállító "marha vagonok" éjjel érkeztek meg Győrbe. Onnan mehetett mindenki amerre az útja vitte. Csont és bőrré fogyott szürke ruhás férfiak ültek a váróteremben. Bózsi az utolsó erejét próbára téve elindult a belvárosba megkeresni a Bajcsi Zsilinszky utcát. Állt a jól ismert ajtó elött ,majd becsengetett. Dezső bátyám kétségbe esve ment ajtót nyítni,bár fogorvos lévén, előfordult egy-egy váratlan látogatás. Most valami furcsa érzés segített neki ajtót nyítni.
Könnyek között ölelték egymást. Táviratot kaptunk tőlük, hogy mikor érkezik Édesapánk a veszprémvarsányi állomásra.------Ravazd- Györasszonyfa. Látta az erdőt,ahol vadászott. Igen, ott lőtte le a 12-es szarvasbikát még legénykorában. Ő a vonaton, mi a lovashintóval közeledeve Veszprémvarsányhoz vártuk a találkozást. Pista bátyánk még Bandinak is a fülébe súgta,hogy
megyünk a gazdádért. Bizonyára értette, mert prüsszentett egy nagyot és idegesen tipródott, miközben testére kerűlt a hám. Már a falu végén vágtatni akart, de Pista bátyám nem engedte meg neki, hogy a júliusi melegben fusson és izzadjon. Eközben Ilus néném- Bózsi nővére az ünnepi vacsorát készítette. Egy utcával laktak távolabb a mi szülői házunktól, alig pár száz méterre, így ők gondozták a házunkat a háború után. Gyerekük nem volt,minket nagyon-nagyon szerettek, de mi nem akartunk soha náluk lenni. Állandó családi konfliktusoknak voltunk kitéve, mert Bózsi családja evangélikus volt és ennek dacára egy katolikus lányt vett feleségűl,aki az Édesanyám volt. Bózsit ez nem zavarta és az sem, hogy mindketten a katolikus templomban lettünk a keresztvíz alá tartva. Nem úgy Ilus nénénk! Édesanyánk halála után mindent elkövetett, hogy betereljen bennünket az evangélikus templomba. Sikertelen próbálkozás volt!
Bózsi már bent várakozott a veszprémvarsányi állomás várótermében, 5-6 fogolytársával, amikor mi megérkeztünk.. Jancsika végig nézett a szürkeruhás sovány embereken és szinte repülve rohant Bózsihoz. Nekem ismeretlen volt mindenki és féltem tőlük. Drámai pillanatok következtek, mert az eltelt 3 év nagyon hosszú idő egy akkor volt 4 éves gyereknek. Jancsika
kézen fogott és kért,hogy ne üvöltsek, mert nem bánt senki. Bózsi sírva ölelt magához minket és ez bennünk is megíndította a könnyeket. "Meghalt a mama," mondta Jancsika - tudom! " Péter is meghalt" mondtam én.- tudom! Kézen fogva mentünk a csézához és Bózsi nem múlasztotta el,hogy megsímogassa Bandit, akinek nem volt elég a 3 év felejteni a szeretett gazdáját.
Felnyerített úgy, ahogy azt mindig tette, ha valaminek nagyon örült.
Ilus nénénk a gyönyörű szőlőlugas alatt terített meg, ahol a barátok várták Bózsi érkezését.
Mindenkit egy fejbólintással üdvözölt, majd bement a szobába és magára zárta az ajtót. Senkit nem engedett be,még minket a gyerekeit sem. Megérkezett Sárközy doktor, a régi testi- lelki jóbarát, az egyetlen akinek Bózsi ajtót nyitott és akinek azt mondta:"Géza, ha ezt előre tudom, egy napot sem szenvedtem volna azért,hogy egyszer haza térjek."

Emlékekből 2009 június idusán Saller Molnár Erzsébet

Mári! "Kejjé" ez a bugyogó?

2009-05-24T09:43:00.000-07:00

Nem bugyogó volt!
A konyhából kilépve a malom udvarára egy gyönyörű almafa állt. Azon a téli éjszakán feküdt le a földre, amikor Dédim meghalt. Akkor a hírek még nem telefonon érkeztek, ezért János bátyám hozta a hírt a Nagyanyámnak, hogy "meghalt az Édesanyánk." Az almafa mellett ott volt az én drága Nagyanyám ágasfája, amire mindig kiakasztotta az elmosott tejes köcsögöket. De jobb híján a felmosó rongy is helyet kapott. Nagyapám nyughatatlan ember volt. Amkor feltöltötte a garatot, kijött az udvarra, hogy sepregessen. A vasárnapi ebéd fogásai között is megtette ezt!
Tele volt az udvar lovas kocsikkal és tehenes szekerekkel, amiknek két irányból volt megtehető a malomba való lejutás. A Kuti domb felől érkezőknek, völgybe kellett érkezni és csak bekötött kerékkel tudták megtenni, egyébként a kocsit vonó igahúzók sérülhettek volna.
Ez az aratás utáni nap is ilyen volt. Egy tűt nem lehetett volna letenni a gazdák szekerei, és kocsijaik között a Kurics malom udvarán. De! Nagyapámat még ilyen tömörűlés sem zavarta.
Minek? A malom tette a dolgát nélküle is. Kijött a malomból, nyakon ragadta a seprűt és rendet tett az udvaron. Fújt a szél és Nagyanyám ágasfájáról lefújta a felmosó rongyot. Nagyapám felkapta és a tele udvar gazdáinak füle hallatára bekiáltott a konyhába" Mári kejjé ez a bugyogó?" Nagyanyám válasza csak annyi volt," ne nézz mindent bugyogónak, mert az a rongy
éppen a te elszaggatott gatyád!" Még hozzá fűzte: " Bugyogó és gatya - micsoda különbség!"

Emlékekből 2009 Május 24. Saller Molnár Erzsébet

Nagyapám - Szegfű- Narancs teheneivel

2009-05-24T08:28:00.000-07:00

Orgona virág

2009-05-23T13:57:00.000-07:00

Nagyapám teljesítette a kívnságot.
Szerte-széjjej voltak Nagyapám földjei. Felsőtag- Alsótag a szélrózsa minden irányában. Nem engedett senkit a földjeire menni, mert azokat a tennivalókat nem bízta senkire. Azt csak Ő tudta egyedűl. " Milyen ember az, aki nem ért a marhákhoz?" Szegfű és Narancs (ez nem célzás)
voltak az ő kedvenc tehenei. Éppen az Alsótagra készűlt lucernát kaszálni, amikor Nagyanyám tudomásúl vette,hogy hova készül. "Te Tamás, ha már az Alsótagra mész, van ott a nővéred Szent Annai Adalberta nyaralója mellett orgona virág. Hozzál belőle nekem". Hozok Mári!.
Elindult a szekér a két hűséges marhával Kocogtak egészen a Farkashegyig de a Katcz háznál lekellett térni az Alsótagra. Nagyapám keresztet vetett magára, mert a Katcz ház elött ott állt a kereszt a felfeszített Jézussal. Elengedte a teheneit legelni, miközben ő szorgosan kaszálta a lucernát. Közben dúdolgatta magában:"orgona nyíláskor, tavasz éjszakáján te jutsz az eszembe" Jaj Mári! Hát persze, hogy viszek. Megrakodva a frissen vágott lucernával, megérkezett a malomba és a lucerna tetején egy egész orgona bokor foglalt helyet.
Nagyanyámat az ájulás kerítette hatalmába, mert a csokor orgona virágból egy egész kivágott bokrot vitt neki a Nagyapám. Te, hát ki mondta neked, hogy egy egész bokrot hozzál nekem?
Senki Mári! Tudd meg, hogy nagyon szeretlek és biztos van elég váza a házban! Volt!

Emlékekből 2009 május 23. Saller Molnár Erzsébet

Treszka néni kincse

2009-05-18T15:35:00.000-07:00

Hősök tere a templommal -Pápateszér

2009-05-18T15:31:00.000-07:00

Treszka Néni

2009-05-18T12:09:00.000-07:00

Kurics Nagyapám liszteszsákja
A háború után nagy lett a szegénység és az özvegyasszonyok száma is megnövekedett.
A fiatal férfiak többsége már nem csak feleséget, de gyerekeket is hagyott itthon a háború miatt.
Volt, akinek szerencséje volt és évek múlva lesoványodva hazatért. Oly annyira, hogy amikor bekopogott a családi fészek ajtaján, a felesége alig - alig ismerte fel. De a legtöbb odaveszett és hírt sem hallottak felőlük soha. A nevüket (119) a falu közepén a templom elött, emlékszobrok őrzik Pápateszéren. Treszka néni is ezen özvegyek sokaságának egyike volt. Évekig várt a férjére és a hírneve makulátlan volt. Kisfia nőtt, iskolás lett és Treszka néni napjai egyre nehezebbé váltak. Az udvaron nevelt baromfiaknak éppen csak, hogy elég volt élelemre a veteményes kert végében levő kis nadrágszíjnyi föld. A közeli akácosból össze szedte a viharok által letört gallyakat, hogy legalább a tűzhelyen főzni tudjon. A téli tüzelő, már nagyobb gondot okozott. A kenyér sütésről nem is beszélve, mert kemence ugyan volt, meg teknő is, csak a liszt hiányzott. Nagyapám gyakran küldött pár kiló lisztet a rászorultaknak, de arra mindig vigyázott, hogy az özvegyek házának küszöbét ő ne, csak a nagyobb lányai lépjék át. Ezzel elkerülve minden felesleges és alaptalan szóbeszédet.
Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Duruzsoltak a hengerek a malomban, fecsegett a régi, a még békés időkről a vizeskerék. A fecskék "csúsztattak" a tó vizén, sok színben pompázó szitakötők szálltak le a vízre, a vadkacsák, vizicsibék is nyugodtan úszkáltak a tó vizén, amikor egy viszonylag fiatal úr jelent meg a malomban. "Tamás bácsi! Nagy kérésem van. Tudna adni nekem 20 kg. lisztet, amit most itt helyben kifizetnék?" Nagyapám tágra nyílt szemekkel bámulta a jövevényt, mert alig egy hónapja őrölte meg a gabonáját a most lisztet venni kívánó úrnak. "Mi történt? Csak nem rágták széjjel az egerek a liszteszsákokat?" "Nem , tudja Tamás bácsi, ez egy egészen más probléma. Szeretném tiszteletem tenni egy özvegyasszonynál, de az én lisztemből nem vehetek el, mert az asszony kérdőre vonna!" Több kérdés nem esett. Nagyapám kimérte a 20 kg. lisztet egy zsákba, mert az már a sokkal kisebb darás zacskóban nem fért volna bele. Az úr elégedetten távozott. Hova készűlt az éj leple alatt, nem érdekelte Nagyapámat.
Múltak a napok és ezzel együtt a pletyka is terjedt, ugyanis Treszka néni kitette a gangra a zsákot. Kötve hiszem, hogy a liszttel együtt, mert az akkor kincsnek számított. Talán kitömte szalmával a zsákot és az utca felé fordította, hogy jól olvasható legyen rajta az értékes írás:
"Kurics Tamás vizimolnár Pápateszér." Az asszonyok a templomba menve látták a zsákot Treszka néni gangján és fejcsóválva, talán irigykedve is lökdösték egymást a könyökükkel.
"Odanízz, ulláccik má esse ippen szent, nameg Kurics úr se. Hováviszi majd a szenmihál lova?"
Ez az "óriási szenzáció" az asszonyok által lejutott a malomba is a Nagyanyámhoz. Nagy viharra
számítottak, mert ők leleplezték a bűnöst. "Na mit szólsz ehhez Mári?" Mit? Azt, hogy ha az én uramnak csak ennyi esze lenne, bizonyára nem én lennék a felesége és mosolygott hozzá.
A zsák soha nem került vissza! Treszka néni talán a sírba is magával vitte és azon térdelve vezekelt Szent Péternek a mennyek kapujában, miközben bűneit megbánva a bebocsájtásért
esedezett. Nyugodj békében Treszka néni és vigyázz nagyon arra a zsákra, mert 60 év után, már-már alig maradt belőle.

Emlékekből 2009.május 18. Saller Molnár Erzsébet

"Jancsikák" és a gémeskut 35 év után

2009-04-19T13:36:00.000-07:00

A teszéri kanász és a legelő

2009-04-19T11:24:00.000-07:00

Iskolakerülők 1947
Már második éve éltük árvaságunk napjait. Iskolások lettünk. Bózsi akkor harmadik éve volt hadifogságban. Egy-egy fehér nyírfakéregre írott üzenet jött : "élek, várjatok rám, te is fiú!"
Iskolába, templomba jártunk. Nagyapánk vizimalmától az út a falu végéig a réten át vezetett.
Talán csak 1 km., de az iskola még messzebb volt. Az egész falu eltörpült a templom "égigérő" tornya mellett. Fenségesen hirdette: "Én vagyok az Isten háza, hozzátok ide a fájdalmat és minden szenvedést, amit átéltetek." Akkor még nyitva voltak a templom ajtajai egész nap, ami Pápateszéren az iskola mellett áll. Jancsikával nagyon sokszor bementünk imádkozni. Sírva az oltár előtt térdelve imádkoztunk és könyörögve kértük a jó Istent, hogy az Édesapánkat adja vissza nekünk. Édesanyánk meghalt, Péter is. Ne legyünk egészen árvák.
Pápateszér főutcája betolakodott az erdőbe, egészen a legelőig, ami a falutól legalább 3 Km. Ez az út Nagyapa vizimalmánál a dombtetőn haladt el. Iskolába készűlve minden reggel hallottuk, hogy a kanász fújja a tehénszarvából készült kürtöt, ami a faluból már összegyűjtött disznóknak szólt és mentek a legelőre. Nem volt az dallamos kürt, de az állatok tudták, hogy az nekik szól és együtt kell maradni és haladni a legelő felé. Tetézte mindezt a varázst a kutyák ugatása, amikor elhaladt a "menet" a malmot takaró domb felett. Ezekre a hangokra, mi csak néztük egymást Jancsikával. Csábított bennünket a legelő, de sokkal jobban a kutya ugatás - inkább, mint bármi.
Amikor iskolába mentünk a réten át, Nagyapa vagy Tamás kiállt a hidra, hogy a faluvégig szemmel tartsanak bennünket. Ebből nem volt kiút. Ott már úgy érezték, hogy biztonságban vagyunk. Mi is! Éppen akkor ért a kanász a falu végéhez egy csorda disznóval és a csaholó fekete pumikutyákkal. Mi iskolatáskával a hátunkon "megfordítom kocsim rúdját " magyarnóta módján csatlakoztunk a csordához. Elhaladtunk a Nagyapa vizimalma felett levő dombon. Felhallatszott a malom ütemes zúgása, az örökké fecsegő vizeskerék, aminek a hangjából nagyapám azt is értette, hogy melyik henger, vagy hengerek őrölnek. Tudta, hogy a keréknek mikor kevés a víz anélkűl, hogy egy pillantást is vetett volna a tóra. "Tamás! Menj, állítsd le a második, vagy netán a harmadik hengert" - mondta nagybátyámnak. Ez a malom őrölte meg a gyermekkori gyönyörű de árvaságom keserű magvait is. Nagyszüleim mellett élve enyhébbé vált az árvaság érzése, az egetverő fájdalom inkább nekik maradt halálukig.
Haladt a disznócsorda a legelő felé. Együtt érkeztünk meg oda, ami már nem volt ismeretlen nekünk. Nagyapa már régen gondoskodott arról, hogy ismerjük meg az erdőt, legelőt és a csodás gémeskutat, de disznócsorda nélkül. Nagyon otthon éreztük magunkat. Az iskolatáskák elbújtak a bokor alá, a tizórait, amit Nagyanyánk tett a táskánkba a kutyák kapták meg, mi meg vágtatva tereltünk a kutyákkal együtt és minden perc gyönyörű volt.
Három napot töltöttünk a legelőn iskola helyett, amikor Kató tanító néni megsokallta a hiányzásunkat. "Ilyen nincs! Kurics úr mindig jelezte, ha betegek a gyerekek."
A kanásszal való élménnyel tele a kisszívünkben ültünk a füzeteink mellett, mint akik éppen a házifeladatot írják, amikor megérkezett Kató tanító néni. Nagyszüleink nem tudták mire vélni a látogatást? Megállt az ajtó küszöbén, látta hogy nem vagyunk betegek. Egy szót nem szólt, csak rámszegezte a tekintetét. Az a nézés keményebb volt, mint bármennyi mogyoróvessző.
--Ugye te voltál Bözsike? - Igen! Most meséld el szépen, hogy mibe keverted bele a bátyádat?
...Hát a kanász...meg a legelő...meg a kutyák...gémeskut... madárfütty és minden ami jó volt ott.
Még aznap este Tamás nagybácsink művészi képeket rajzolt. Egy csorda disznó, kanász, kutyák ,gémeskuttal és másnap reggel a nyakunkba akasztotta, úgy mentünk iskolába az ő kíséretével egészen be a tanteremig. Nagy betűkkel rá volt írva: "Iskola helyett kanász!"
Holler Pisti akkor üvöltött fel a megdöbbent osztályban ülő padsorból: "Bözsike! Én is sokkal szívesebben lennék kanász a legelőn, mint iskolába járni. "
Az álma soha nem teljesült! Nem lett belőle kanász, "csak " egy villamosmérnök, akinek a legelőn a gémeskutnál már semmi keresnivalója nem lett. Még disznókat sem terelhetett soha. Voltokban és amperokban méri az ídő múlását, a kutyák ugatását is csak a távoli legelőről hallja és bizonyára ő is úgy érzi az élete végéig, ahogy én. "Szép volt!"

2006.December 1. Saller Molnár Erzsébet

Balról a második vagyok-Editke az ötödik

2009-04-11T12:45:00.001-07:00

Budai Flórián esperes Úr és Kató tanító néni

2009-04-10T16:16:00.000-07:00

1947 Elsőáldozás

2009-04-10T15:38:00.000-07:00

PÁPATESZÉR ELSŐÁLDOZÁS
Pápateszérről már beszéltem, de nem sokat mondtam róla. Amikor a Jó ISTEN megteremtette a világot, nagy gondossággal elhelyezte Pápateszért a Bakony alján- folyók
partján, tavak mentén. Nádasokat, erdőket, madarakat, vadállatokat- mindent oda adott
Pápateszérnek.- Legelők, fenyves erdők, nyárfák—„ ekkora természeti gazdagságra én sem
számítottam-„ – mondta az ÚR.- De hát „ISTENEM”- így sikerült. „ El is dobom a mintát”-
mert véletlenül sem akarok még hasonlót teremteni a világon. Pápateszér csak egy van és egy
lesz, amíg az én országom úgy mond: „ISTEN országa lesz!”
Ebben a gyönyörű természeti gazdagságban zakatolt naponta a Nagyapám vízi malma az erdő közepén. Csak a faluból lehallatszó harangszó jelezte, hogy mi is Pápateszér lakosai vagyunk, és ha misére hívott a harang, nem a szép ruháinkat kerestük, hanem az imakönyvet.
Itt az erdő közepén éltem árvaságom éveit- 1945.március22.e óta, amikor Édesanyám
bomba támadás áldozata lett. 1947- ben elsőáldozó lettem. Nagyapám szavai, még most is
közel 60 év után is a fülemben csengenek: „Te leszel a legszebb földre szállt kisangyal, akit
az Édesanyád öltöztet fel ott a Menyországban a Jó Isten jobbján ülve.”
Budai Flórián esperes Úr volt a hitoktatónk, vele együtt imádkoztuk először: „Mi Atyánk ki
a mennyekben vagy”- Ő készített fel bennünket az első áldozásra: „Gyónunk, megvalljuk
bűneinket, hogy az Úr előtt tiszta szívvel térdeljünk le és magunkhoz vegyük az ő egy fiának
testét a szent ostya formájában. Azét, aki életét áldozta a mi bűneinkért.”
Hét évesen én nem tudtam mi a bűn! Megkérdeztem Budai esperes úrat, mi az , amit meg
kell gyónnom? Mi az, ami bűn? : –„ Ha valakit megbántottál szóval, vagy cselekedettel!”
Aztán elérkezett az idő, amikor beléptem a gyóntatószékbe: - „Esperes Úr, megütöttem a
Szegfüt, mert nem akart kimenni a más lucernájából”- „Rákiabáltam a kutyusra, mert bántotta
a macskát!”-„ Megfogtam a halat a malomkerék alatt, megmaricskoltam és csak akkor dobtam
vissza a vízbe!” --- Drága kicsi gyermekem- ezek nem bűnök! Úgy éldd az életedet, hogy
felebarátaidat tiszteld, szeresd és akkor te is szeretve leszel halálodig!
Ebben a szellemben éltem le immár az életem 65.- évét- de minden évben vissza járok a
pápateszéri temetőbe virágcsokorral és mécsessel, hogy adózzam Budai Flórián esperes
Úrnak, aki a hitre,kitartásra,imádkozni és a becsületes életre nevelt
Hideg, néma sírkő: „Élt 59 évet”.
Nyugodjon békében az, aki gyermekek sokaságában elvetette a hit magvát és nincs vihar, ami
kiölné azt a gyökeret, amit az általa elvetett magok eresztettek.

Saller Molnár Erzsébet

2005. Nov.24.

Az én drága "kisancim" és,aki elrabolta tőlem

2009-04-07T13:14:00.000-07:00

Pápateszér 1946. okt.27.

2009-04-07T13:09:00.000-07:00

PÁPATESZÉR – 1946

Nagyszüleimet hat gyermekáldás érte. Édesanyánk halála után négy lány és egy
fiú maradt a háznál. Anci nénénk a legidősebb lány akkor 18 éves volt Ő vette át az
Édesanyánk szerepét. Imádkozni tanított bennünket, óvott minket még a széltől is. Cserébe
mi nagyon megszerettük és elképzelhetetlennek tartottuk a további életünket nélküle.
Azt hittük, hogy parányi életünknek ő már végérvényesen részese lesz. De! A malomban ,
ahol éltünk, elég gyakran megjelent egy nagyon szeretetre méltó fiatal úr! Nagyapám
vízi malmában nagyon sok ember fordult meg, de ez a vendég valahogy más volt. Ő nem a
lisztes zsákokra volt kíváncsi – kizárólag Anci nénénk páratlan szépsége vonzotta. Minden
hétvégén vonattal tette meg az utat Zircről- Pápateszérig és az egész család szeretettel
fogadta. Faggadtam Nagyanyámat, mert a féltékenység tombolt bennem, hogy ki ez a
„ bácsi?” Nagyanyám kereste a szavakat és gyorsan meg is találta : „ hát kicsim ö a Lajos,
cipész mester Zircen és majd nektek is fog csinálni kiscsizmát , kiscipőt csak szeressétek.”
Szerettük! Csak szeptember végén nem tudtuk, hogy miért varrta Takács Gizi néni
azt a gyönyörű hófehér földig érő ruhát és kinek? Megjelent a fátyol és a mirtusz koszorú ,
( mert abban az időben ez még az érintetlenség jele volt.) és Nagyanyám a kérdésem elől
már nem tudott kitérni.
„ Férjhez fog menni Anci nénéd, mert ez a lányok sorsa.”
- Mit jelent Nagymama az, hogy férjhez megy?
- Azt, hogy Anci nénédet a Lajos abban a hófehér ruhában vezeti be a templomba és
örök hűséget fogadnak egymásnak.
- Mi az az örök hűség?
- Az, hogy jóban- rosszban mindig együtt lesznek és szeretik egymást.
- Hol? Itt a malomban?
- Nem kicsim, Anci nénéd elmegy Lajossal Zircre és ott fognak lakni.
- És akkor ki fog engem szeretni? Ki fog velünk imádkozni minden este, ha ő nem lesz itt?
Sírtam, örjöngtem, hogy ezt én nem engedem meg, őt nem veheti el tőlem senki. Drága
Nagyanyám elfordult és rázta a zokogás, mert érezte, hogy a második anyánk elvesztése is
nehéz lesz nekünk az árváknak.
1946.október 27.
A násznép már együtt volt. Anci nénénk felvette a hófehér menyasszonyi ruhát és
elindultunk a templomba. Szebb menyasszonyt azóta sem láttam, de a piciny szívem vérzett
és sírtam, mert csak arra tudtam gondolni: „ Lajos elviszi Zircre.” Jancsika fogta a kezem és
vigasztalt: „ne sírjál, nem örökre megy el, majd úgyis eljönnek hozzánk sokszor a malomba”
Haza érve a templomból,idejét vette a vacsora- a cigány zenekar húzta a talp alá valót,
Mindenki boldog volt, táncolt, csak én voltam bánatos és nagyon. Elérkezett éjfélkor a
menyasszonytánc, én is „ táncolni” akartam Anci nénémmel, de nem az udvaron, hanem fel
a malom lépcsőin a malompadlásra, hogy elrejthessem a garatba, mint Nagyapám tette a
négy lányával a háború idején, amikor az orosz katonák megleptek bennünket. Mind a négy
lányát így óvta meg a „felszabadítóink” által ejtett gyalázattól. „Gyévocska nyet?”- kérdezte
egy szörnyeteg Nagyanyámat. „ Nyet te hóhér kézre illő szörny!” – felelte Nagyapám.
Október 28.
A két lovas kocsira már fel volt pakolva a staférung és az elsőn az ífjú pár ült. A másik
lovas kocsin a cigány zenekar, akik végig muzsikálták az egész Bakonyt. Amikor Anci
nénénk felült a lovas kocsira indulásra készen, én akkor fogtam fel igazán, hogy most
mindörökre elvették tőlem. Üvöltöttem, mint a sakál és a fájdalamtól semmi mást nem
tudtam mondani 6 évesen csak azt: „halna meg a Lajos!” ( Talán ezért élt 82 évet.)
Futottam utánuk üvöltve a Kutidomb tetejéig, de a lovak vágtattak.

Együtt sírtunk Nagyanyámmal, de Ő megvigasztalt. Ne sírjál, mi szeretni fogunk titeket!
Azt csak később tudtuk meg, hogy Borzaváron megálltak a kocsma elött egy kis energia
pótlásra. Az első kocsi kerekét bekötötték lánccal, hogy a lovak ne induljanak el. Pihentek
ők is. De a nagy méretű energia pótlás után a kocsis megfeledkezett a bekötött kerékről és
így kellett elérni Zircet a szegény lovaknak- habosan, fáradtan.
Közeledett a Karácsony, haza jött az ífjú pár az ünnepre. Lajos érezte, hogy bennem egy
világ omlott össze október 28.- án és kárpótlásul megmérte a kis „ tappancsaimat” és
magához ölelt. Akkor már nem is haragudtam rá- Anci nénénk is boldog volt.
Elérkezett a Húsvét, megint haza jöttek és Lajos egy kis csomagot adott át nekem. Ez a
tied, mondta. Amikor kibontottam- felsíkoltottam, mert egy gyönyörű barna kis szandállal
lettem gazdagabb. Olyan művészi munkát csak a Szalczer Lajos tudott produkálni. Amíg
élek nem felejtem el és mit meg nem adnék, ha most is láthatnám!
A tópart melletti folyónál már nyíltak a sárga ibolyák, de a tél nyomai még itt- ott, kisebb
nagyobb pocsolyákban látható volt. Felvettem a kis szandált és a folyó mentén azonnal
elindultam a Zacsovics malomba, hogy megmutathassam Editke barátnőmnek. Lépkedtem a
fűcsomókon, de ha pocsolya állta az utam, levetettem. A fehér zoknimat feketévé tette a sár,
de a kis szandálon egy porszem sem esett, mert a szívemhez szorítva vittem.
Azóta közel 60 év múlt el. Lajos már a kis angyaloknak készíti a kis szandálokat, de
amikor az égiekhez tért- csak reménykedtem, hogy annak az én drága kis szandálomnak a
mintáját nem vitte magával. Az csak az enyém volt, egyedül csak az enyém, senki másé-
„ cserébe” az én drága kis Ancimért.

Győrság 2006 Július Saller Molnár Erzsébet

Fájdalmaink imahelye a falunk végén

2009-04-06T12:27:00.000-07:00

Az árvák első Karácsonya

2009-04-06T12:23:00.000-07:00

A z első Karácsony árván

2009-04-06T11:57:00.000-07:00

1945- Karácsony.
Én még csak 5 éves vagyok a testvérem Jancsika 7. Ez az első közelgő Karácsony, amit árván várunk.Édesapánk hadifogságban Édesanyánk a temetőben 25 évesen, aki bomba
támadás áldozata lett a szülőfalunkban Bakonyszentlászlón.
Nagyapánk vízi malmában Pápateszéren kaptunk menedéket az erdő közepén és olyan
szeretetet, amilyent igazi szülő sem tud adni. Közeledett a Karácsony és a mi drága, kedves
Nagyapánk a malom zúgása mellett megkérdezte: „ mit szeretnétek, ha a Jézuska hozna
nektek kicsinyeim?” A bátyám Jancsika egy percet sem tétovázott: „ nekem semmit ne hozzon csak az Édesapámat hozza haza!” Nagyapám szeme könnybe lábadt, mert tudta,
hogy ezt még a Jézuska sem tudja teljesíteni, Elcsukló hangon megígérte:” majd írok neki
és megkérem rá!” És te piciny Bözsikém- szólt hozzám- te mit szeretnél? Papa! Én csak egy
zseblámpát kérek. – hát nem hajas babát, akit öltöztetni is lehet? Nem Papa! Nekem csak
zseblámpa kell! Nagyapám megdöbbent a kérésemen, de a döbbenetből felocsúdva rám
kérdezett:” Bözsikém! Minek neked a zseblámpa?”- Azért Papa, hogy a sötétben is a 8km-es
erdőn át tudjak menni az Édesanyám sírjához Bakonyszentlászlóra. A kérésedet biztos, hogy
teljesíti a Jézuska, de egy 5éves kislánynak megtiltja, hogy neki induljon a sötét erdőnek
még akkor is ha az Édesanyja sírját keresi.
Elérkezett a Szenteste- csillogott a Karácsonyfa, de az Édesapánk nélkül. Jancsika nagyon
csalódott lett, de a zseblámpa, amit én kértem- ott volt a fa alatt. „ Kimegyünk – mondtam-
kipróbáljuk, hogy működik-e?” Hát persze, hogy működött!
Amikor Nagyapám felmérte az idő múlását – az árvák sehol- neki indult gyalog az erdőnek
ami Bakonyszentlászlóig vezetett 8 km.-en át. Amikor kiabált: „ Jancsika! Bözsike!- mi már
a boróka fenyők ágait téptük a legelőn és csendben meglapultunk a bokrok alatt.
Lehetetlen- mondta. Vissza fordult és a szomszéd malomba kopogtatott be, ahol az én kis
barátnőm: Zacsovics Editke lakott. Szentséges Úr Isten, rikoltozott Terus néni ( Editke anyja)
Ezt nem hagyhatjuk ennyiben Tamás! A hó kb. 15cm. volt és egy egész csapat megindult
viharlámpákkal a két árva nyomában.
Ekkor mi ketten már a falunk végén levő feszületnél térdeltünk a hóban és sírva kértük a
Jézuskát, hogy mutassa meg nekünk, merre van a temető? Csak a szülői házig találtunk el, ahol minden zárva volt és sötétség honolt. Egymást átölelve leültünk a házunk előtt levő
lomb hullatta japán akácfa tövébe és sírtunk. A hó hideg volt, de a szüleink emléke adott erőt.
Egyetlen mentsvárunk maradt: Mente Sándor bácsi, aki a faluvégén lakott és ő hozta
az Édesanyánk halálhírét Pápateszérre, amikor a falura dobott bomba áldozata lett.
Bezörgettünk hozzá- a kétségbe esése nagyobb volt, mint a szolgálat készsége, mert egy
havas, téli estén mit keres ez a két kis árva? Mi tudtuk, hogy ő is segítkezett eltemetni az
Édesanyánkat egy gyalulatlan deszkaládába a háború idején és csak ő tudja, hogy hova?
Sándor bácsi felöltözött és kézen fogva mentünk a temetőbe Szenteste éjjelén, kezünkben
szorítva a letört boróka ágait. A zseblámpa fénye már nem kellett, mert világossá vált az
éjszakában is, hogy a mi Édesanyánk hol van. Hó fedte be a sírját, de mi nem törődtünk vele.
Ráfeküdtünk a sírjára és üvöltöttük: „ Itt maradunk Veled, hiába hagytál el minket, a boróka
ágak közül nem tudsz szabadulni tőlünk!”
A drága Sándor bácsi nem tudta mi tévő legyen velünk, de megmentette a viharlámpás
menet és a messze hangzó üvöltés a csendes Bakony-i éjszakában. Nagyapám volt az első aki
tetten érte a „zseblámpás” árvákat a lánya sírjánál és nem tett semmit, csak magához szorított
bennünket és mosták egymást a könnyeink.
61 év telt el azóta, de a könnyek nem apadnak el soha!

Saller Molnár Erzsébet
2006,május 28.

Tintacerúzával írott tábori levél

2009-04-05T03:58:00.000-07:00

Levél Bózsitól
Egy év telt el azóta, hogy Bózsi megsimogatta Péter fejét és búcsúzóúl kérte "vigyázzál rájuk fiú". Megtette, még az életét is oda adta értem, egy kis senkiért. Ugye mekkora különbség van egy állat és egy ember között? Nekünk is vannak feladataink, amikor nem biztos, hogy azt a kis
szaros életünket feláldoznánk úgy, ahogy azt Péter tette értem. Bózsi orosz hadifogságba esett és még annyi kedvezményt sem kapott a csalánlevesen élve, hogy a levelet ő címezze meg, Ezért lett a neve egy " l "-er írva. Ő akkor még nem tudta, hogy nem csak az Édesanyánk, hanem Péter is halott .Tudta, hogy a háborúban az egyetlen menedékhely a Nagyapám háza, azért oda írta a levelét. Amit e levél hátlapjára írt, ne legyen kíváncsi rá senki. Én sem kívánom olvasni újra. Nem azt panaszolja, hogy még köleskásából, csalánlevesből sem kap eleget,hanem azt, hogy rettegésben telik minden napja. Él-e a családja? Csak egy levelet szabadott írni és a levél biztos célja a Nagyapám volt. 64 éves ez a levél, ami nekem kincset ér akkor is, ha csupa fájdalom.

2009 április Vince napján Saller Molnár Erzsébet

PÉTER HALÁLA

2009-04-04T12:50:00.000-07:00

PPÉTER HALÁLA--- 1945. Július
„Papsipka” bokor, pár tégla és egy régi csikóstűzhely öntöttvas fedele- ez volt a mi tábori konyhánk a domboldalon. Nagyapám vízimalma „dorombolt” a völgyben, drága Nagyanyám főzte az ebédet, mi is a magunkét a domboldalon a bokorból épült kis nyári házban. A muszka akkor már ellepte az egész udvart. Vagy lelőtték, vagy megfogták futtában a tyúkot, csak a tollát tépték ki, és belestől sütötték meg a nyílt tűzön, majd megzabálták. Egészségükre! Rohadjanak meg a rohadt bolsevikok. Megitták a spirituszt, amit nagyanyám a fájó kezeire kent.
A nagyobb lányok akkor már hónapok óta a malom garatjában voltak elrejtve. Az aratás lezajlott őrölni kellett a gabonát. Az egy garat, a lányok ideiglenes otthona ki volt iktatva. A bunkerban csak a légitámadások idején voltunk, de miután a muszka ellepett bennünket, a lányokat már lehetetlen lett volna az udvaron át a bunkerba vinni. Egyetlen menedékhely maradt a malom garatja. Ezen a napon én éppen a krumplileves főzésének tudományát fitogtattam . Péter várakozó tekintetével ott ült a kis tábori konyha előtt. Nagyon ízlett neki! Ő soha nem maradt ki a körülöttünk zajló eseményekből. Visszatérve az udvarba, Jancsika bement a malomba. Nagyon szeretett „segíteni” a két Tamásnak. Fontosnak érezte ott magát. Péter és én, megpihentünk a Gangon levő farakáson, néztük a muszkák brutalitásait és az analfabétusmist. Kétségbeejtő volt!
Én- az alig múlt 5 éves gyerek, kapaszkodtam Péter nyakában, mert a muszka legénység félelmetes volt. Nagyobb és undorítóbb szörnyetegeket még álmomban sem láttam. Grúziából szabadult, vastag fekete szemöldökű farkasok, akik a törpéknél alig 30cm-el voltak magasabbak, de üvöltözték, hogy „gyévocska nyet?” Talán bennem az 5 éves gyerekben is azt láttak. Szinte biztos vagyok benne. Odajött a szörnyeteg a farakáshoz, fát akart „zabrálni” de Péter nem engedte neki. Én sem. Hajamnál fogva rántott le a földre. Sikítottam, amit Péter nem viselt el. A torkának ugrott és harapás nélkül fojtogatta. Még mindig a nyakában kapaszkodva sírva kértem, hogy ne bántsd! Akkor egy pillanatra elengedte, rám nézett és a tekintetében benne volt, „mi az, hogy ne bántsam azt, aki téged a hajadnál fogva cibál? Én ígéretet tettem a gazdinak, ha kell, az életem árán is megvédlek benneteket.” Újra torkon fogta és akkor eldördült a fegyver egy másik muszka kezéből. Hármunk közül Péter halt meg. Nagyapám a malom zakatolása mellett is hallotta a lövést és őrültként rohant ki a malomból. Látta az udvaron az 5 éves unokáját, akit a halott Péter vére borított, aki a mozdulatlan kutyára borulva zokogott és üvöltötte: „Papa! A muszkának mindent szabad? Megölték az Édesanyánkat, megölték Pétert. Meghalok nélkülük. Velük akarok lenni Papa!” Nagyapám kézen fogott, de sikeresen kiszabadultam és egyenesen a még géppisztolyt tartó gyilkos szörnyetegnek támadtam. Ütöttem, rugdostam, leköptem. Meg sem mozdult-kővé meredve állt. Szabadtéri színpaddá változott a máskor békés, madárfüttyel tele tópart, ahol Péter senkit nem bántott, mert minket sem bántott senki. A gazdi távollétében is boldog volt, hogy óvhatta a rábízott kis vadócokat.--- A mocskos, koszos mosdatlan pofák fülig érő szájjal vigyorogtak, tapsoltak, üvöltöztek. Nem tudom mit ünnepeltek?
A függöny legördült, a kicsi szívem megszakadni éreztem. Nekem tragédia marad az életem végéig az, ami a „felszabadító hadseregnek” nagyon komikus látványnak tűnt.
Nyugodj békében Péter és várjál rám a kutya mennyország kapujában, mert meg fogok érkezni hozzád. Megint együtt leszünk, kergetjük a pillangókat a réten, kötök neked újra kis pipacskoszorút és ígérem, hogy nem fog a szemedre lógni. Ugye ott is vannak tavak és folyók? Nem teszek egy lépést sem nélküled! Nem kell engem soha többet kimentened a háborgó víz fodrok közül és titkot tartanod a Nagyapám előtt a Bözsike miatt. Onnan már csak gondolatban fogunk vissza térni az örökké duruzsoló vízi malomba, és ha könnyezni látsz, ne szűkölj miattam, mert mindörökre együtt leszünk, és kapaszkodni fogok beléd úgy, ahogy azt a halálod szörnyű pillanatában tettem.

ÚRNAP PÉTERREL

2009-04-04T11:19:00.000-07:00

VIRÁGTENGER
Tudod Péter, én láttam amikor a kislányok a kosarukból szórták a virágot Úrnapkor az egész utcán. Szeretnék én is virágszírmokat szórni. Editke a kis barátnőm azt mondta, hogy nem szabad a nagyanyád virágait leszedni, de a másét sem ,mert az bűn. De ő tud egy nagyon jó kis helyet, ahol rengeteg a virág, de ott élnek az ő rokonai is a Fényeshegyben és neki ezt nem szabad megtenni. Nem is kell! Péterrel mi megoldottuk ezt is. Volt nagyapámnak egy közepes méretű takarmányos vékája a sok között..Gyere Pajtikám! Az űres kosarat Péter segítsége nélkűl elvonszoltam a Fényeshegyig. Letaroltam az összes virágot, ami az útamba esett. Már húzni sem bírtam. Péter megfogta a kosár egyik fülét én a másikat és nem mertem haza menni.
Bevittük az összes virágot a templom elé, jó nagy virág hegy lett belőle. Másnap azért mégis a kis kosaramból hintettem virágszírmot nagyanyám kertjéből. Az a lopott virág meg ott maradt egy kupacon és ez nekem nagyon fájt! Bizonyára Péternek is!
Emlékekből 2009 április 3. Saller Molnár Erzsébet

Kurics Tamás a negyedik és a hajdani Hófehérke

2009-04-03T13:06:00.000-07:00

Mitől nehéz a házimunka

2009-04-03T12:49:00.000-07:00

Unoka testvérem is tanuja volt
MITŐL NEHÉZ A HÁZI MUNKA?

Mitől lenne nehéz,- nem nehéz az csak unalmas, lélekölő és fárasztó. Már, mint idegileg. A nehézséget legfeljebb a körülmények adják. Ilyen körülmény lehet: vulkán kitörés a helyszínen, az árvíz, a tűzvész, a méteres hó, mínusz húsz fok hideggel, vagy a sok gyerek, és az éppen ott nyaraló unokák. Az árvíz ugyan ismeretlen fogalom a környékünkön. Van egy Alsótag nevű dűlő a falu határában. Príma, kavicsos homok, valószínű a Litoszféra aljáig lenyúlik. Még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy valaha akkora eső esett volna a környéken, hogy egy fertályóra multával, ne porzott volna a földje. Szóbeszéd volt, hogy mikor annak idején az Úr az özönvízzel próbálkozott, az Alsótag- i homokba beletört a bicskája. Állítólag maga „Szentmihál” arkangyal, személyesen tekintette meg a helyszint az eredmény után, és azt látta, hogy az ott üzemelő „Vörös Paradicsomkert” Téeszcsé elnöke meg párttitkára, térden állva esőért imádkozik. Alacsonyan röpült Szent Mihály, kivont karddal a kezében, de a látványtól úgy meghökkent, hogy majdnem lenyelte a kardot. (Még jó, hogy nem történt semmi baja.) Már megint mellé mentem a témának. Nem hiába a házi munkáról lenne szó. Nekem sincs ínyemre.
A baj ott kezdődött, hogy nagyanyám fejébe vette, megvarrja nagyapám kedvenc munka nadrágját. Aki látta azt a nadrágot, vagy csak futólag is hallott róla, annak most torkán akad a falat. Az egyik szárát,- amelyik majdnem egészen megvolt,- azt térdig felgyűrve viselte, a másikat,- az valami balesetben térdben leszakadt- azt comb középig gyűrte fel. Úgy festett, mint aki állandóan valami vízi alkalmatosságból partra akar szállni, de nem tudván a víz mélységet, nagy előre látással, az egyik lábával hetven centi, a másikkal negyven centire készült. A slicce azért nem volt begombolva soha, mert nem csak, hogy gomb nem volt rajta, de gomblyuk sem a másik oldalon. Nadrágszíj azonban majdnem volt hozzá. Azt valami zsákkötöző madzag helyettesítette, egészen tűrhető módon. Nagyanyám Istenfélő ember volt. Máig rejtély, hogyan juthatott eszébe, hogy azt a nadrágot meg kellene varrni. Miféle szabás varrászati, remeklés javított volna annak a megjelenésén. De tudják, milyenek a nők. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt előbb- utóbb megvalósítják. Elő vette a varródobozát, abból tűt, cérnát és varrt. Volna! Mert cérna rögtön került a keze ügyébe, de tűt hiába keresett. Pedig a múlt héten még meg volt! Meg bizony, mind az összes, amit a házalótól vett. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra. Leült a kis sámlira és felidézte a közel múltat. Meg van! Pár napja a lányok babaruhát varrtak, természetesen valahol a domboldalban. Leterítettek egy pokrócot, és ott a jó levegőn szabtak- varrtak. Azon nem morfondírozott, hogy ezt miért nem a szobában tették,- ott bárki tudna varrni. A domboldal az más. Igaz, hogy egyik kézzel állandóan kapaszkodni kell a fűben, meg a különféle gazokban, hogy el ne guruljon az ember, de onnan jól belátni a tájat, ott a figyelmét semmi nem kerüli el az ember fiának. No de vissza a tűkhöz. Mikor nagyanyám megfejtette a talányt, nyomban felderült. Most már csak a helyszint kell megtalálni. Azt nem lesz nehéz. Úgy is tett. Még abban is bízott, hogy a pokró- cot is megtalálja,- volt már rá példa, hogy az megérte ott a más, illetve harmadnapot. Most ilyen szerencse nem érte. Hosszas keresés után sikerült csak a letaposott aljnövényzet alapján megtalálni a tetthelyet. Némi körülnézés után ismét elszállt az optimizmusa. Itt ugyan egy kötőtűt, de még egy járomszeget is nehéz lett volna megtalálni. De nem szontyolodott sokáig. Lekapta a cipőit, és addig járkált mezítláb a kis pázsiton, míg a talpába hasító szúró fájdalom jelezte, hogy meg van a tű. Egyszerre kettő is. Heuréka! Hogy ezek után a nadrág meg lett- e varrva az már teljesen mindegy. Nekem is meg a nadrágnak is.
De evezzünk tovább a házimunka mentén. A nagy tű kutatás időszaka elmúlt, nagyanyám is kigyógyult a heveny gatyavarrási lázból, az élet vissza zökkent a normális kerékvágásba.
Illetve, mit nagyzolok itt. Azért a vissza zökkenés nem volt zökkenő mentes. Jött a csütörtök, a kenyérsütés napja. Ez a művelet már rutinból ment. Nincs is abban semmi ördöngősség. Bárki megtudná csinálni manapság is. Fogadok akármiben?! Nagyanyám kora reggel – a pacsirtákkal – felkelt, a lisztet, kovászt, sót, komlót, miegyebeket már előző este előkészítette, hátra ment a dagasztóteknőért a kamrába, kitette a tornácra, belerakta a hozzávalókat, és dagasztani kezdte a finom kenyértésztát. Illetve volna! Míg én itt rutinból végzem a felsorolást, adva a jól értesültet, addig a „Marus” már az előző lépésnél megakadt. Ugyanis a kamrában nem találta a megszokott helyén a dagasztóteknőt. Tűvé tett érte pedig mindent.
A nagy rámolásra, zörgésre felébredt a kisunoka. Azonnal tudta miről van szó. Előző nap nagy volt a forgalom nálunk a tavon. A malomhoz ugyanis elég nagy tó is tartozott. Tele jóféle hallal. Szerdánként jeles társaság gyűlt össze a parton. Az állatorvos, a körzeti orvos, Ármin úr a fogorvos, és az állomás főnök. E jeles társaság rendszeresen együtt volt. Kártyáztak, ittak és amit még a kellemes időtöltés megkíván. Itt a tóparton meg pecáztak. Aztán beültek a ladikba és a nádas melletti lyukakat, gödröket is átfésülték, sőt az állomás főnök még „kuttyogtatott” is. (De csúnya szó!) A kis unokát azonban mindez nagyon érdekelte. Mikor a sok jeles ember – három igazi doktor is volt köztük – csónakba szállt és eltünt a nádasban, úgy döntött utánuk megy. Előhozta a kamrából a dagasztóteknőt, óvatosan vízreszállt és követte a társaságot. Ők most csukára vadásztak (vagy inkább horgásztak) és ez megérte a kis expedíciót. Az első sikeres fogás után azonban kezdte unni a figyelést,- meg a társaság már többet ivott, mint beszélt, és kikötött hátul a patakparton. A csónakká előléptetett teknőt kihúzta a fűre, szedett egy csokor virágot, és mint ki jól végezte dolgát, gyalogosan bejött a házba. Hát ezért volt a nagy reggeli,- mit reggeli, hajnali teknőkeresés.
Bözsikénk (jujj most elárultam, ki volt a tettes, csak meg ne ruházzon a vamzerkodásért. Ez is a „Médi” néni „dédunokahuga”!) Úgy, ahogy volt, pendelyben, mezítláb hátra szaladt a patakpartra, csónakba szállt, és beevezett az udvarba. Valahogy becipelte a tornácra a teknőt és így kiáltott.- Nagymama, megtaláltam. Mikor nagyanyám meglátta a vizes, sáros alkalma- tosságot, nem tudta, hogy sírjon- e vagy nevessen. Aztán ránevetett a tettesre,- a haját már tépte egy fél órával ezelött éppen eleget- és kezdődött a kenyérsütés előkeszülete.

2005.Február eleje KURICS TAMÁS (a negyedik)
„Hideg van, mint a rosseb!"

Hófehérke

2009-03-25T08:53:00.000-07:00

Kákatutaj

2009-03-25T07:26:00.000-07:00

Csónakáztunk

Nagyapám nagyon szeretett a saját tavában halászni, de nem sok ideje volt rá. Többnyire akkor szállt be a csónakba, ha a barátai lejöttek a faluból. Marjay jegyző úr nagyon szeretett halászni, de Vadász doktor és az állomásfőnök sem vetette meg ezt a tevékenységet.
A csónak mindig ki volt kötve a tó udvarfelöli részére a nádas mellé. Ott már olyan sekély volt a víz, hogy a csónak kikötés nélkűl is megállt volna, de nem lehetett tudni, mikor duzzad meg a tó víze az éjszaka leple alatt. Péterrel sokszor bemásztunk a kikötött csónakba és elképzeltük, hogy evezünk be a tófarokba úgy, ahogy nagyapával indultunk neki a tó teljes hosszának ha éppen ideje engedte. Gyönyörű utak voltak. A tó körűl virágzott a gólyahír, a nádirigók szünet nélkűl fújták: " kere- kere, kí- kí -kí-kí." Vizicsibék, vadkacsák békésen úszkáltak a vízen. Halak dobálták fel magukat a gyönyörű napsütésben, nagyokat csobbantak, amikor vissza estek a vízbe. Szitakötők, lepkék sokasága tarkította a víz felületét. Nekem ez volt a meseország, csak Hófehérke hiányzott, de én kineveztem magam Hófehérkének. Nagyanyám ezért varratott nekem fehér ruhát, de a varrónő, Takács Gizi néni rövidet javasolt, mert a hosszú a vízbe érhet.
Nagyon szerettem volna önállóan csónakázni de hogyan? Nagybátyám Tamás (a harmadik) csinált nekem kákából tutajt. Valóban nincs a kákán csomó, csak a belsejében van valami üreges, szivacshoz hasonló zöld "bélés". Ezáltal a víz tetején maradt, m,int egy gumimatrac. Nagyon boldog voltam, ráhasaltam és apró kezeimmel eveztem. Csak egy nagy baj volt, hogy Péter nem fért oda mellém. Megsem próbálta, hogy felugorjon, mert tudta, hogy annak mi lehet a veszélye. Lassan, ahogy én haladtam, okosan mellettem úszott. Nekem ez nagyon nem tetszett, mert szerettem volna együtt utazni Péterrel. Kikötöttünk a nádas szélén, ahol már a sáscsomókon lépkedve tudtunk a lábainkon menni. Gyere! Mondtam Péternek, majd én megoldom, hogy együtt csónakázzunk. Megint nagyanyám kamráját látogattuk meg, de most nem befőttes üvegekért, hanem egyenesen a kenyér dagasztóteknőt szemeltük ki csak azért, mert az a fránya mosóteknő túl nagy volt és nehéz. Megfogtam a teknő végének egyik sarkát és vonszolni-húzni kezdtem. Péter látva a küzdelmemet, ő is beszállt segíteni. A teknő másik sarkát megfogta a szájával és így már eléggé jól haladtunk annak ellenére, hogy ez a művelet hátra menetben volt, mert a teknőt csak húzni tudtuk. A tavat hátul az udvarból is meglehetett közelíteni, így sem a házból, sem a malom ablakaiból nem láthatott bennünket senki. Végre vízre szálltunk és csak ringatózni tudtunk a teknőben, de legalább együtt. Amikor úgy éreztük, hogy elég, partra szálltunk, kihúztuk a teknőt a szárazra és a kákatutajjal érkeztünk meg úgy, ahogy elkezdtük és oda, ahonnan indultunk. A baj ott kezdődött, amikor másnap nagyanyám kenyérsütéshez készült
és mindig már korán bekeverte a kovászt. Mi még békésen aludtunk Péterrel, amikor arra ébredtünk fel, hogy az egész ház népe a kenyérsütő teknőt keresi. Mit tehettem? Felkeltünk és Péterrel együtt mi is beálltunk a teknőt keresők táborába.
Nagyanyám csak a hangomat hallotta a tófarok felől. " Mama! Megvan! Péter megtalálta."
Az iszapos teknő láttán semmi kérdés nem merült fel. A választ mindenki tudta.

Emlékekből 2009. március 25. Saller Molnár Erzsébet

Kurics Tamás a 3. és a Kurics malom

2009-03-24T14:51:00.000-07:00

Jankovich - gici grófi kastély

2009-03-20T11:59:00.000-07:00

Jankovich Úr

2009-03-20T10:34:00.000-07:00

A gici gróf - Jankovich Bésán Endre 1943
Már sötét este volt, amikor apám vállára vette a puskát. Gyere Péter, kerülünk egyet.
A kutya boldogan szökdécselte körbe apámat, már háromszor kifutott a kert végéig, majd vissza, amikor apám is oda ért. Megbeszélték, hogy a gici erdőbe mennek, mert a rabsicoknak ez volt a ténykedésük kedvenc helye. A falunkban mindössze három embernek volt vadászengedélye és fegyvere, de bérelt vadászterülete csak apámnak. Ennek a bérelt területnek egyik oldala a gici gróf erdejét felezte, az erdő többi részét maga a gróf, Jankovich úr vadászta, mint tulajdonát.
Alig ért be apám Péterrel a liniára, amikor puska lövés dördűlt el a grófi kastély irányából.
Na nem! Ez lehetetlen, hogy Jankovich úr vadásszon, az őzekre való tilalom ellenére. Újabb lövés követte, mert az első sikertelen volt, csak sebzett. De vajon "ki" az áldozat? Nem lehetett tudni. Irány Péter! Keress! A kutya megiramodott a lövés irányába és pár perc elteltével a szájában egy sírós, néhány napos őzgidával tért vissza. Apám a hátizsákjába tette a sírós csöppséget.
Péter megint vezényszót kapott: "apportírozz"! Mint a rakéta úgy lőtte be magát az erdő sötét sűrűjébe, majd szinte pillanatok alatt hangos ugatással jelezte : megvan! Apám követte a hang irányát és megtalálta Pétert az áldozat mellett ülve - a kis őzgida halott édesanyját.
Ezen kívűl más probléma is felmerűlt, mégpedig az, hogy az első lövést gróf úr területén kapta és a másodiktól futtában az apám területén rogyott össze. Akkor még létezett vadászbecsület és apám egyenesen a grófi kastélyba indult, hátán az árván maradt kis őzgidával. A kopogtatásra maga a gróf nyitott ajtót, tehát világossá vált, hogy a rabsicok garázdálkodtak, de Péter hangos ugatására elmenekültek. Gróf úr nagyon megdöbbent apám kései látogatásától.
- Mi történt Bózsi, csak nincs valami baj?
- Nézzél bele gróf uram a hátizsákomba és szavak nélkűl is megtudod.
- Ki tette ezt Bózsi? Kérdezte elcsukló hangon.
- Nem tudom grófom, de a te területeden lőtték meg, mert a vérnyomok arra utalnak és átjött
az én területemre meghalni. Ezért vagyok itt. A gidát haza viszem és felneveljük.
- Várjál Bózsi, szólok a szolgáknak, hogy fogják be a lovakat és együtt megyünk a helyszínre.
A tetemet feltették a szolgák a kocsira, a két vadász kalapot emelt egymásnak és szónélkűl,
nagyon bánatos szívvel elindultak ellenkező irányba.
A kis őzgidát kezdetben Édesanyánk gondozta, cumis üvegből szopott és nagyon szelíd lett a
mi kis Micink. Még a szobába is kisért bennünket, de Péter nélkűl egy lépést sem tehetett.
Hiába sajátította ki magának Jancsika, akkor is Péteré volt, és elvégre jogosan, hiszen ő volt
aki megmentette Mici parányi kis életét.

Emlékekből 2009 március 18. Saller Molnár Erzsébet

Gyermekkorom Vízesése

2009-03-20T09:56:00.000-07:00

Kurics malom télen

2009-03-20T05:27:00.000-07:00

A kiváncsi Tamások

2009-03-20T04:53:00.000-07:00

Szüleim - szerelmük hajnalán

2009-03-20T04:42:00.000-07:00

Szülői házunk az üzlettel

2009-03-20T04:14:00.000-07:00

Bózsi az Édesapám

2009-03-18T07:42:00.000-07:00

Péter imádott gazdija.
Nem voltak mindig kutyáúl szép napok, mert ha Édesapám a fehér ruhát öltötte magára, Péter tudta, hogy "ma más dolgom nem lesz, mint az, hogy az üzlet ajtaja mellett ülök és vigyázok a gazdira, amíg ő a hentes üzletében kiszolgálja a vevőit. Legfeljebb még annyi történhet, hogy a kosarat a számba adja, benne a leírt listával, pénztárcával és átmehetek Szekrényes Miska bácsi vegyeskereskedésébe, mert én vásárolni is tudok. Nekem nem számít ha sokan vannak, mindig én vagyok az első. Két lábra állok, mancsaim a pulton. A kosarat csak Miska bácsi veheti el a számból. Beleteszi, amit a gazdi felírt, kiveszi a bukszából a pénzt és mehetek haza. Ember fia legyen, aki a kosarat elmerné tőlem venni, mert halál fia válna belőle. Na meg figyelhetem az ajtó mellett őrködve, hogy esetleg lesz-e olyan, akit nem fogok beengedni?" Volt!
Egy emlékezetes nap óta, csak egy embert nem engedett be Péter Édesapám üzletébe. Ezt az embert Mintler Sándornak hívták. Szabómester volt és születése óta a jobb karja vékonyabb volt sokkal, mint a bal, de a munkájában ez soha nem zavarta. Gyönyörű bocskai ruhákat is tudott varrni, sőt a házasulandó legényeknek olyan esküvői öltönyöket kreált, hogy azok az egész vármegyében első díjat nyertek volna. Csendes ember volt, de a Weinhard kocsmát ő is szíyesen látogatta. Pár nagyfröccs után mindig valami mérhetetlen erő lett úrrá rajta. Az ép balkarján hónaljig feltürte az ingujját, csupasz karját égnek emelve egyre csak azt óbégatta, hogy
" Evvel e! Ide nízz, csak gyere ide, evvel e, látod? Na gyere te, há mire vársz?" Ezt akkor is így ordibálta ha egy teremtett lélek nem volt a közelében. Soha senki nem ment oda a hívásra!
Egy nyári délután a felesége Ibi néni megkérte, hogy ugorjál le a Bózsihoz, hozzál valami kis vacsorának valót. Boldogan teljesítette a megbizatást, mert hála Istennek a Weinhard kocsma is útba esett. Onnan már csak egy sóhajtásnyira van a hentes üzlet. Nagyon szomjas lehetett, elvégre nyár volt és annyit talált inni, hogy már nem csak a bal karján volt feltűrve az ingujja, félig már a másikon is. Óbégatva az égre mutogatva "nízz ide, gyere te, evvel e"- érkezett meg
apám üzlete elé. Péter nyugodtan ült egészen addig, amíg Sándorunk beakarta venni a kanyart az üzlet ajtaján. Na ezt azért már mégsem engedem, hogy fenyegesd az én gazdimat gondolta Péter, meg hát te mondtad, hogy: "nízz ide, gyere te"! Itt vagyok. Abban a pillanatban megfogta Sándorunk ülepén a nadrágot és egy mozdulattal bokáig lehasította róla. A nadrágszár teljesen oda lett. A felső derékrész megmaradt a két zsebbel. Szerencse, hogy a nadrágszíj igy is eleget tett a rendeltetésének, mert így Péternek volt minél fogva kihúzni a hőst az árokpartra, majd mint aki derekas munkát végzett, bement a gazdihoz és leült oda, ahol a vásárlók szoktak állni. Farkasszemet nézett apámmal, akinek ugyancsak nagy erőfeszítésbe került, hogy most kibírja nevetés nélkűl, mert az ablakból látott mindent. Látta a hőst, az erős embert feltűrt ingujjal és egy letépett nadrágszárral feküdni az árokparton, aki látszólag nagyon kényelmes helyre került.
- Mi történt fiú? Péter vakkantott egyet és indult az ajtó felé. Ott megállt és várta a gazdit, hogy jöjjön és nézze meg ő is azt az embert, aki fenyegetőzve akart bemenni az üzletbe.
Sándorunk bizony álomra szenderűlt volna, ha Apám nem szólítja meg.
-Mi történt veled Sanyikám és mi járatban vagy?
-Hun vagyok te? Asztán te ki vagy?
-Mit gondolsz, ki lehetek? A Bózsi!
-Nem ösmerlek, sóse láttalak, még a híredet se hallottam.
Csukott szemmel valóban nehéz valakit megismerni, de olyan részeg volt az Isten adta, hogy még nyitott szemmel saját magát sem ismerte volna meg, ha valaki tükröt tart eléje.
Apám szólt a segédjének, aki hátul az udvarban éppen a lovakkal foglalatoskodott, hogy hozza előre a talicskát, mert különös fuvar vár rá. Beletették Sándorunkat a talicskába, Apám kb.3 kg. sertéscombot kanyarintott le és becsomagolva a letépett nadrágszár mellé tette. Dódi elindult hegynek a Németfalu felé a talicskát tolva. Péter is elkisérte és nagyon boldog volt, hogy ezt az ellenséget jó messzire vitte Dódi a gazdi házától, aki megizzadva érkezett vissza.
-Aztán mit szólt Ibi néni Dódi, amikor talicskában látta megérkezni a Sándorát?
-Azt mondta: "Jaj de rendes uram van nekem! Be is rugott, a nadrágja is elszakadt, de nem felejtette el, hogy húsért küldtem a Bózsihoz - csak azt nem tudom, hogy honnan volt neki ennyi pénze? - Na megállj te csirkefogó! Jaj lesz neked, csak józanodj ki.

Emlékekből 2009. március 17. Saller Molnár Erzsébet

Bózsi az Édesapám

2009-03-17T13:18:00.000-07:00

A világ legszebb temploma

2009-03-16T12:35:00.000-07:00

Ebihalak 1944
Bárhova vetett a sorsom, nekem Pápateszér maradt mindig a "honvágy" és az marad mindig.
A falu nevezetessége az a 21 malom volt, amiket két folyóra építettek és szorgalmasan forogtak a vizeskerekek. Meséltek a múltról, a jelenről, de a jövőt egyikük sem sejtette. Minden malomban voltak lurkók, kisebbek, nagyobbak, de valamennyien ismertük egymást, mert veszélyt és távolságot nem ismertek apró lábaink. Nekem a szomszéd molnár - Zacsovics Pista bácsi kislánya- Editke volt a legjobb pajtásom. Később iskolába is együtt jártunk.
Nagyon szerettünk templomba járni, mert az olyan "nagylányos" volt. Láttuk,hogy a felnőttek be és kifelé jövet is belenyúlnak egy falra erősített vörösmárvány edénybe és utána a kezüket az arcukhoz emelik. Nagyon izgatott bennünket, hogy mi lehet abban a vörösmárvány edényben? Megvártuk, hogy utolsónak menjünk ki a templomból. Oda érve a nagy titokhoz, felemeltem Editkét, mert csak így értük fel. Viz van benne - mondta. Akkor ő is felemelt engem, de én nem értem be annyival, mint ő. Úgy csináltam, mint a felnőttek és a lucskos kezemmel végig töröltem az arcom. Aztán jött a nagy felfedezés: "Editke ez sós", mert persze, hogy a számra is került.
Haza érve vallatóra fogtam Nagyapámat, mert a választ tőle reméltem és megkaptam.
--Papa, mi az ami ott a templom előterében a falra van szerelve és az emberek belenyúlnak?
--Szenteltviz tartó kicsim és azt megérintve keresztet vetünk magunkra.
--És miért olyan sós Papa?
--Azért, mert különben megromlana.
Akkor meg azt feszegettem, hogy és a mi tavunkban miért nem romlik meg a viz? Teszel bele sót? Nem teszek kicsim, mert attól a halak meghalnának. Kötekedni kezdtem Nagyapámmal és
4 évesen a sok hallott mesére hivatkozva megkérdeztem, hogy és akkor a tengerben miért élnek halak hiszen azt mesélted, hogy az is sós víz. Azért kicsim, mert vannak édesvizek, amiben az arra született állatok élnek, és vannak sósak, amiben meg a másik fajta él. Papa! A mi békáink ott nem tudnának élni? Nem kicsim, ezek a sós vízben meghalnának.
Nekem ennyi elég volt! Gyere Péter, munkára fel! Nagyanyám kamrájában csak Péter hátára állva a polcban kapaszkodva értem el a befőttes üvegeket. Kettőt kicsentem és Péterrel irány a Zacsovics malom. A haditervem már készen állt. Editkével a folyó mentén indultunk el és nem volt nehéz a sekély vízben rátalálni a vidáman evickélő ebihalakra. Egyik üvegbe vizet tettünk és maricskoltuk bele a leendő békagyerekeket. A másik üveget üresen vittük a templomba. Akkor még egész nap nyitva voltak a templomok, nem kellett a rablók elől zárni semmit. Péter leült a templom legfelső lépcsőjére, készenlétben egy esetleges vészhelyzetre, amit ő mindig egy-két vakkantással jelzett. A gyóntatószék mellett volt egy imazsámoly, amit oda cipeltünk ketten is nehezen a szenteltvíz tartóhoz, mert csak úgy értük fel. Kimertem a sós szenteltvízet az üres üvegbe. Még a köténykémet is feláldoztam, felitattam vele a maradék sós vizet, hogy egy csepp ne maradjon benne. Akkor Editke felnyújtotta az ebihalakkal tele üveget, aminek tartalmát én nagyon óvatosan beleöntöttem a vörösmárvány szenteltvíz tartóba. Nagyon vidáman ficánkoltak benne az apróságok, mi pedig hárman elégedetten távoztunk a tett színhelyéről. Péter hazáig gyakran körbeficánkolt bennünket, elégedetten jelezte, hogy a hadművelet sikeres volt.
A fejleményekre már csak úgy emlékszem, hogy az egész faluban az emberek csodaként emlegették, hogy egy reggeli mise kezdete előtt kisbékák sokasága ugrált a templom előterében.
Még hozzánk a malomba is lejutott a csoda híre és én áhítattal hallgattam. Soha senki nem tudta meg, hogy ez a "csoda" a Kurics Tamás vizimolnár tavából indult el a templom szenteltvíz tartójába. Csak mi tudtuk hárman - a cinkostársak. Péter, Editke és én az ötletgazda.

Emlékekből 2009.március 15. Saller Molnár Erzsébet

Pápateszér madártávlatból-a világ legszebb temploma

2009-03-15T14:47:00.000-07:00

A botu és én

2009-03-11T11:46:00.000-07:00

Botu 1943

2009-03-11T09:32:00.000-07:00

Édesannyámmal gyakran mentünk Nagyszüleimet látogatni. Többnyire a lovashintóval, de sokszor előfordult, hogy Bandi hátán lovagolva érkeztünk meg. Olyankor én is foghattam a kantárt és büszke voltam rá, hogy én már lovagolni is tudok. Péter természetesen mindig díszkiséretnek számított. A baj csak ott kezdődött, amikor haza kellett menni, mert mindig ott akartam maradni Nagyapával. Az ovákolásomnak nem tudott Édesanyám ellent állni. Jó-jó, de csak Péterrel együtt maradhatsz itt.
A dombtető valami leírhatatlan gyönyörűség volt. Apró, csámpás lábaimmal minden nap felfedező útra indultunk Péterrel. Fehér, fekete szederfák, akácos, mogyoró, minden amin a
madarak egésznapos hímnusza szólt. Egy ilyen kóborlós napon Péter egy botot hozott oda nekem. Levágott, formázott mogyoróvessző volt. Letette elém és csak néztük egymást. Mit kezdjek vele? Felvette és a szájában jobbra- balra billegetni kezdte. "Ezt te is tudod csinálni" árulkodtak az értelmes szemei. Mit tehettem? Elvettem tőle és én is a számba vettem. Na-na kispajtás , mordult rám. Elvette tőlem és addig billegette, amig rájöttem, hogy ő a botot nekem a kezembe akarja adni. Megfogtam és a kezeimmel billegetni kezdtem. Tanítómesterem szemben ült velem és figyelte minden mozdulatom. Azt hittem, hogy elégedetlen velem, mert egy idő után elvette tőlem. Arra gondoltam, hogy itt végetért a botos művelet. Nem! Akkor a hátam mögé tette, majd a két kis csámpás lábam közé, a fejem fölé úgy, hogy nem engedte el. Rádöbbentem, ha lassan is, hogy nekem a bottal tácolnom kell, mert Péter úgy akarja. Meg volt a főpróba és Péter nagyon elégedett volt velem. Mellettem ficánkolva értünk haza a malomba. Amikor a botot nagyapám elvette tőlem és kitette az ajtó elé, Péter morgott és mível neki egy ajtókilincset lenyomni nem jelentett annyit sem, mint nekem, kiment és hozta be nekem a botot. Mindenki tudta, hogy Péter akarata ellen kár minden próbálkozás, ha a család legparányibb tagjáról van szó. Ezt a botot én csak "botu"-nak neveztem és a legkedvesebb játékom lett. A mindenem.
Vele aludtam el, vele ébredtem fel és vele táncoltam mindig úgy, ahogy Péter megtanított. Sokszor előfordult, hogy önszántamból műsort szolgáltattam a ház népének. Táncoltam a padágy tetején, miközben a "botu" hol a fejem felett, hol a hátam mögött, vagy éppen apró lábaim között fürgélkedett. Még énekeltem is hozzá a saját szerzeményem a (szeretnék szántani dallamára). "Botumat foldatom, libátat hajtolom, Pétellel tántolot fenn a domboldalon."
Nagyapám kétségbe esett, hogy cirkuszos lesz az unokája. Nem lett az, csak Péternek mindig szótfogadó, alázatos kis szolgája és egymásnak hűséges cimborái.

2008.március idusán Saller Molnár Erzsébet

Menekülés

2009-03-06T10:44:00.000-08:00

Az egész falut ellepte a muszka. Feltételezhetően nagyapám vizImalmát a faluvégről látva "stratégiai pontnak" vélték.
Gránátok robbantak a malom tetőszerkezetén. Veszélyben voltak a lányok. Nagyapám azonnal cselekedett. "Péter apportírozz!" A kutya körbe futotta a malmot és a falu felé eső oldalán lecövekelt. Ez azt jelezte: "tedd a dolgod - nincs veszély!" A lányok a garatból a lépcsőn, le az alsómalomba menekültek. Onnan az ablakon át nagyapám - Péter segítségével a tófarokban levő kis szigetre vitte őket. Oda, ahol Péter lábai száraz helyet találtak. Rongyokkal, lisztes zsákokkal védte őket az apafarkas. Édesanyánk temetése után nagyapám elhozta a szülői házból az Apánk vadászfegyvereit és csőre töltve dugta el őket a malom gépházában. "Ne félj Mári - mondta a drága nagyanyámnak - aki a mi lányainkat egy kis újjal is érinti - az halál fia!" A malom födémét betakarták ponyvával, de a későbbi pótlás még ma is mesél az akkor történtekről és csak mi, akik még élünk tudjuk azt, hogy miért más a színe a malom falura néző fedelének? Nem csak nagyapám, de Péter is látogatta az ég alatt levő lányokat. Egyetlen éjszakát töltöttek a tófarokban, amikor Péter leült nagyapám elé, gyönyörű fogsorát mutogatva, szinte magából kivetkőzve ugatott. "Cselekedj!" Péter parancsára még aznap elvitte lányait a Farkashegybe, ahol nővére Szent Annai Adalberta apáca kis nyaralója volt az erdő közepén. Ez volt az egyetlen biztonságos hely. Még ezen az estén meglepte a muszka "küldöttség" a malmot. Még az egérlukakat is megnézték és ma is a fülemben cseng az a mocskos kérdés "gyévocska nyet?" Engem vett az ölébe egy szörnyeteg, aki a fejemre kötött egy fehér, apró, szinte mákszemnyi fekete pettyekkel diszített kendőt. Letéptem a fejemről, mert megismertem, hogy Kisovics Irma néni kendője volt, amit csak ünnepnapokon viselt. Életemben akkor - előszőr vágtam pofon valakit. Ez a senki valaki nem volt más, mint egy tolvaj muszka.
Emlékekből 2009.március 2. Saller Molnár Erzsébet

Közelít a muszka

2009-03-04T11:36:00.000-08:00

Minden óra, ami eltelt, közelebb hozta a fegyverek ropogását. Bár a bombák robbanása már messzebbről hallatszott, mégis megtapasztaltuk, hogy milyen lehet a földrengés. Édesanyámnak négy kishuga maradt. Anna 18, Teréz 16, Matild 13 és Borbála 11 éves volt. Nagyapám a malom padlásán a négy garat közűl kiiktatott egyet, ami félig sem volt búzával. Ebbe rejtette el lányait a "felszabadító hadsereg" elől. A másik három henger békésen tette a dolgát, őrölte a még várakozó gabonát.
Mi, a család többi tagja - a faluból a rokonok és barátok, beköltöztünk a nagyapám és Tamás nagybátyám által a domb alatt már kiásott bunkerok egyikébe. Jancsikával most is egymás mellett volt az ágyunk. Nagyanyám a sublót három fiókját használta fel erre a célra, egyet Péternek is, de ő inkább a kettőnk közötti helyet választotta. Nagyapám mindig az éjszaka csendjében, lopva ment fel a malom padlására, hogy rabságra ítélt, de féltő gonddal elrejtett lányairól gondoskodjon. Ezen az éjszakán is így volt. Ruhástól, cipőstől aludtunk, felkészülve egy esetleges váratlan menekülésre, így nem volt nehéz követni nagyapát. A bunkerból kiérve Péter megállt, beleszagolt a levegőbe és ellenkező írányba indúlt el a dombtető felé. A sötétben én csak bukdácsoltam mellette, a fülébe kapaszkodva értünk fel a dombra. A tavasz már bontogatta szárnyait, amit jószerével észre sem vettünk. Repülve szórta a fákra és bokrokra a leveleket, a bodzáról sem feledkezett meg. Egy ilyen bozontos sürű ággakkal tele bodzabokor mellett állt meg Péter és a szűlőfalumba vezető erdő felé figyelt. Nem sok idő telt el, amikor egy hirtelen mozdulattal a karomnál fogva behúzott a bokor alá, megnyalta az arcom, ami azt jelentette: " csend és ne mozdulj!" Ő hallott valamit, én nem. Parányi szívem a torkomban dobogott, majd hamarosan én is hangokat hallottam a legelő felől és egyre közelebbről, ami tehenek bőgésével keveredett. Közelebbről ezek már nem is emberi hangokhoz hasonlítottak, inkább vadállatok üvöltéséhez. Alig pár méterre vonult el mellettünk a szomszéd falukból ellopott, összeterelt tehéncsorda és az őket terelő, üvöltöző muszka. A veszély elmúltával Péter remegve indulást vezényelt.
A bunkerban mindenki csendben volt, mert aludni ott nehezen lehetett. Én megvártam Nagyapát, hogy a Péterrel megélt újabb kalandom elmeséljem neki. Csendesen, de könnyes szemekkel végig hallgatta, aztán nagyon szorosan magához ölelt. Ő tudta, hogy ezen az éjszakán tágabbra nyíltak a pokol kapui.

Az emlékekből - 2009.március 1. Saller Molnár Erzsébet

Miért?

2009-02-10T09:56:00.000-08:00

Jancsika 7 évesen, már jobban értette a halál fogalmát, mint én az 5 éves, aki ábrándokat kergetett és minden nap
vártam az Édesanyánkat. A "miért"- jeimre Nagyanyám válasza mindig ugyanaz volt. "Azért kicsim, mert a kis
Jézuskának kellett valaki a menyországban, aki zongorázik, amikor az angyalok énekelnek."
--És az Édesanyám a zongorát is elvitte oda?
--Nem kicsim,mert a menyországban van zongora, az övét itt hagyta neked.
--Én oda adtam volna neki a hajasbabámat, de nem mondta, hogy elmegy.
--Nem kell neki kicsim a te hajasbabád, mert ott a menyországban is te leszel neki a legszebb hajasbabája és
mindig vigyázni fog rád, amíg élsz. Majd felmegyünk a kereszthez minden nap és imádkozunk.
A faluból a malomhoz levezető út kereszteződésében ott állt a gyönyörű kőkereszt.( Még ma is). Mögötte
vadrózsa bokrok és fák védték a viharoktól. Nagyanyámmal minden alkonyatkor felmentünk a kereszthez imádkozni.
Később, ha tehettem, már egyedűl is oda vitt az utam. Péter, mint mindig, ezen az alkonyatkor is velem volt.
Parányi kezeimet összekulcsolva letérdelve a kereszt elött imádkoztam. Péter mozdulatlanúl mellettem ült.
Sírni kezdtem és szinte üvöltve hívtam az Édesanyámat. Egy hangot hallottam: "ne sírj kicsim, itt vagyok:"
Ebben a pillanatban egy világoskék fátyolnak tűnő valami lebbent meg a kereszt mögött. Ha Péter nem ugrott volna
be azonnal a kereszt mögötti vadrózsa bokorba, azt hinném, hogy csak gyermeki szemeim káprázata volt.
Én is mentem a hang és a megvillanó fátyol után, de Édesanyám helyett csak a szúrós vadrózsa bokor tépte
véresre parányi kezeimet, amikor kutatásba kezdtem.
Az nem fájt, mert szinte semmi volt ahhoz képest, amennyire a szívem vérzett a csalódástól.

2006.Március 22. Saller Molnár Erzsébet

Gici grófi kastély

2009-02-07T12:02:00.000-08:00

1945-ben,mint muszka laktanya

Édesanyám

2009-02-07T11:42:00.000-08:00

Édesanyám koszorúslány Édesanyám kishúgával

Éjfél volt

2009-01-31T13:37:00.000-08:00

1945.Március 22.
Láttuk nagyszüleinket, amint a lámpafény nélküli szobában a fekete ruháikat lopva
szedték ki a szekrényből, mert még mi is ébren voltunk. Péter mozdulni sem engedett
bennünket, mert ő tudott mindent.Felváltva nyaldosta le arcunkról a keserű könnyeket.
Az erdőn át nagyszüleink már sokszor megtették a 8km.-es útat, gyalogosan is,ami
Bakonyszentlászlóra vezetett a szüleink házához. Sötétben is oda találtak volna.
Ezen az éjszakán nem volt sötét,de a világosságot nem a holdfénye adta. Az egész
égbolton fűzérben égtek a "Sztalin" gyertyák, bevilágítva az egész erdőt. Gyakran a
géppuskák sorozat lövése hallatszott és távoli bombák robbanása rázta meg a Bakonyt.
A madarak minden robbanásnál riadtan hagyták el fészkeiket,a vadak előjöttek az
éjszakai búvóhelyükről.Pokollá vált az élet embernek,állatnak egyaránt.Megréműlt
szarvascsordák,őzek menekültek,de ők sem tudták hova vágtatnak? Csak nagyszüleinknek
volt biztos az úti cél,de hogy vajon oda érnek-e,az már bizonytalanná vált.A gici
erdő felől hangzott el a legtöbb lövés,mert a muszka sereg már betelepedett a gici
Gróf gyönyörű Kastélyába.Abban a faluban is riadalmat keltettek.
Édesanyánk a bombaszilánktól elvérezve,élettelenűl várta szüleit a házban.
Mente Sándor bácsi felesége maradt ott vele,mint egyetlen sírató asszony, amig Sándor
bácsi elindult Pápateszérre a kegyetlenűl nehezen kimondható szomorú hírrel.
Az egész falu népe pánikban volt,miután tudomásul vették,hogy a bomba,amit a muszka
gép a falunkra dobott,öt embert ölt meg. Elnéptelenedve a sötétben magányosan és
csendben várakoztak az utcák. Akkor még nem tudták,hogy mire várnak,de másnap már
megtudták,amikor szinte az egész falut ellepték a ruszki tankok.Mint a megye egyik
legnagyobb települése,jó stratégiai pontnak számított.A ruszki katonák előtt nem
volt zárt ajtó. Vittek mindent,ami mozdítható volt.
A fájdalmas,szomorú éjszakán nagyapánk és Sándor bácsi gyalúlatlan deszkákból
szögeltek össze egy koporsónak nevezett ládát,amiben Édesanyánkat a lovashintón
Bandi vitte utolsó útjára,ki a temetőbe.Megásták a sirt,ahol csak négy ember tudott
tőle végső búcsút venni úgy,hogy minden irányból dörögtek a fegyverek és repülők
sokasága cikázott a falu felett.-- Ilyen volt az én drága 25 éves Édesanyám temetése.
Reggel nagyszüleink a lovashintóval érkeztek meg a magára maradt szülői házunkból.
Bandi szokásos örömnyerítése elmaradt,amit elötte a malom udvarába érve soha nem
múlasztott el.Mi ketten futottunk a hintóhoz és vártuk,hogy Édesanyánk is leszáll
róla.Péter szűkölt,mert ő tudta,hogy az Édesanyánk már soha többé nem fog hintón
utazni, és soha többé nem fogja hallani az örökké fecsegő vizeskerék hangját.
Megkezdődtek árvaságunk évei.

2005.Május 25. Saller Molnár Erzsébet

A tó,amiben megtanultam úszni

2009-01-18T10:32:00.001-08:00

Az egyik 60 éves bunker

2009-01-14T13:52:00.000-08:00

Elmentek

2009-01-03T10:24:00.000-08:00

1944.

Utoljára Pétert szorította magához. Vigyázz rájuk fiú! A könnyei csorogtak a térdén pihentetett kutya fejére. Sírt, szűkölt, amikor a gazdi felemelte a koffert és kifelé indult a házból. Elállta az útját, hogy meggátolja a kapuban, de hiába. Az állomáson akkor már órák óta ott vesztegelt a vonat, ami vitte a behívót kapott férfiakat JUTASRA- és onnan hova? Ki tudta akkor? Már esett a hó, közel volt a Karácsony, amit a családban senki nem várt.
Csak a Bózsit várta haza mindenki. – Péter is, aki egyre türelmetlenebb, talán ki mondhatom: agresszív lett. „Nekem dolgom van, a gazdi rám bízta a családját és ember fia ne próbálja meg, hogy ide betegye a lábát!” Nehéz időket éltünk apám távolléte miatt, de ezt még nehezítette Péter különleges gondoskodása. Ha az Édesanyám fésülte a hajam és csak úgy megszokásból nyivákoltam, Péter azonnal számlálhatóvá tette gyönyörű fogsorát és megfogta az Édesanyám fésűt tartó kezét. Arról ne is beszéljünk, hogy hajat mossunk, csípi a szemem, visítok, mint az újszülött malac,- Péter feláll a teknő mellé, de az Édesanyámat előbb félre tolja, rám teszi a nagy tappancsát és lenyalja a pofámról a csípős habot.
Soha nem tudtuk meg, hogy ő milyen megbízatást kapott a gazditól, de elérkezett az idő, amikor már az Édesanyánk is Péter akaratát teljesítette. Ha Péter úgy döntött, hogy nekem hozta oda a szekrényből Jancsika kék mackónadrágját, akkor azt kellett felvennem.
Jancsikát ilyen meglepetések nem érték! Nem kellett neki az én fodros kis szoknyáimban pukedlizni, mert Pétert az nem érdekelte. Ő feltételezhetően a család legkisebb tagjáért érezte a legnagyobb felelősséget. (sajnos- erről majd később)
A Karácsonyt, Pápateszéren a nagyszüleinknél töltöttük, akkor már érezhető volt a háború szele. Péter ott is minden lépésünket figyelemmel kísérte.
Nagyapám úgy döntött, hogy mi gyerekek és Péter ott maradunk a malomban. Édesanyánknak haza kellett menni, nem maradhat a ház üresen. Nem maradt! Német katonák szállásolták el magukat az egész házunkban. Előnyükre szolgált, hogy Édesanyám kiválóan beszélte a német nyelvet. Nőiességében még szóval sem bántották meg!
Az a születésnap nekem már csak azt jelentette, hogy öt éves lettem, mert március 1.-et mutatott a naptár és 1945. Édesanyánk ingázott Bakonyszentlászló és Pápateszér között a lovas hintóval, hogy velünk lehessen, de a Bózsiról semmi hír.
Jancsikát egyre gyakrabban találta Nagyapánk Péterre borulva zokogni – én inkább a lovas hintót vártam és Bandi örömnyerítését, amint azt tette valahányszor a malom udvarába ért..
Mint akkor, most is március 15.-e van, csak hatvan évvel később.---- Már egyre többet dörögtek a fegyverek, távoli bombák robbantak, repülőgépek cikáztak az apró falvak felett, gyakran elrendelték az esti teljes elsötétítést.
Nagyapám és Tamás (a nagybátyám) akkor már a harmadik „bunkert” ásták ki a domb alatt, mert elhangzott a csatakiáltás: „közelít a muszka!”
Édesanyánk már megkezdte a pakolást a kocsira, készen állt becsukni a Bakonyszentlászló-i otthonunk ajtaját, mert az élet mégis csak fontosabb mindennél.
Tolonics Évike, a tizenöt éves kislány segített neki, de már a dolguk végeztével sötétedett, ropogtak a fegyverek - az égen cikáztak a „Sztalin” gyertyák, amik bevilágították a falvakat.
Évike sírt:”nem merek hazamenni”.
- Ugyan ebben az időben mi ketten a tópartján álltunk a Nagyapánk vízimalmánál és gyönyörködtünk a Sztalin gyertyákban. Honnan tudtuk volna, hogy ez mit jelent? Péter remegve köztünk ült a földön – Ő tudta.
Március 22- 19 óra, óriási detonáció rázta meg a Bakonyt – Péter szűkölt, - Jancsika megfogta a kezem, úgy szorított magához, hogy levegőt is alig kaptam. Sírva mondta „ most halt meg a Mama, de én szeretni foglak amíg élek.”
Üvöltve mentünk be a házba, sikoltoztuk, hogy meghalt a Mama, Péter szűkölve és felváltva nyalta az arcunkat. A Nagyszülők is hallották a detonációt a falunk felől, de ők megpróbálták a lehetetlent: optimistának lenni!
Hatvanöt éves vagyok, de egyetlen napot nem tudnék az életemből megnevezni, hogy mit vacsoráztam, még az esküvői menüt is a feledés borítja. De! 1945. március 22.-én az én drága Nagyanyám szárított vargányából készített gombapaprikást. Arra mindig vigyázott, hogy a „kicsinyeknek” ne adjon gombát, így nekünk azon az estén a kedvenc tejbedaránkat főzte.
„Én átrágnám a kásahegyet” mondta Jancsika—de ezen az estén hozzá sem nyúltunk, pedig nem hegy volt, csak egy tányérnyi tejbedara, fahéjjal megszórva.
A hálószobában hallottuk az ismerős hangot: Mente Sanyi bácsi hozta a kegyetlen hírt a malomba. Az egész ház inkább hasonlított egy elmegyógyintézet zárt osztályához, mintsem egy békés otthonhoz. A sikoly, a padláson Anci néném üvöltött, oda menekült ,hogy mi ne halljuk az égig érő zokogást, mi akik a detonáció pillanatában árvák lettünk.
Egymás mellett volt az ágyunk, Péter köztünk feküdt és gondosan lenyalta a könnyeinket.
Csak később tudtuk meg, hogy Tolonics Évikét haza kísérte a mi drága Édesanyánk, de abba az otthonba, már együtt érkeztek meg, mert a muszka repülőgép, ledobta a bombát a mi kicsi ártatlan falunkra ---- öt ember halt meg.
„Szergely” bizonyára boldogan tért haza, de ha netán ő az aki, aki akkor a Balaton vízébe landolt a gépével és hullám sírban végezte – nyugodjon békében. Talán neki is fájna, ha látná az én drága Édesanyám hideg néma sírkövét: „Élt huszonöt évet”.

2005. március 15. Saller Molnár Erzsébet

A nagyon ismert Bakoma

2009-01-01T06:31:00.000-08:00

MÉG EGYSZER A BAKOMÁRUL !

Bakománk elvhű és tántoríthatatlan embernek látszott, de csak verbálisan.
A fizikálisban volt egy kis eltérés. Mikor úgy negyvenhatban megkérdezte tőle az új jegyző, hogy: - Fodor úr maga elvből iszik állandóan? – Józsefünk azt felelte: - Jegyző úr; , lehet hogy már abból is ittam, de tavaly két orosz katonával annyira berúgtunk a szőlőben, hogy azok összetörtek minden ivó alkalmatosságot, valószínű, hogy a fent említett edény is akkor veszett kárba, hát azóta csak abból a kék zománcos pléh bögréből iszok, ami túlélte az affért.
Meg Pisztel úr;, hogy ne kelljen állandóan tölteni, bele szoktam egy gumislagot ereszteni a hordóba, vagy otthon a demizsonba, és azon szívom a bort.
A tántoríthatatlanságot meg ne feszegessük. Bakoma léte a szalonspicc és a holtrészeg között járt fel és alá. A szalonspicc volt az a bevezető állapot, amikor még megismerte szembe- szomszédját (a Bózsit), az ennél fokozottabb helyzetben ezt egyre kevésbé, s a holtrészegségnél már saját magát sem. Egyszer vagy egy hétig nem jelent meg a közösségben, - (kötve hiszem, hogy ez a templom, vagy egy irodalmi est lett volna, mert azért annyira nem tudott berúgni!) mire az aggódó cimborák rátörték az ajtót; rosszat sejtve, de hamar kiderült az igazság. József még fiatal korában bevezetett egy újítást. Hogy ne kelljen neki éjjel felkelni a szomját oltani, beállított az ágya mellé egy hokedlit, arra egy kisebb demizsont, és felébred- vén egy slagon abból annyit ivott, amennyi kedély állapotának helyre állításához szükségelte- tett.- Szóval az igazság az volt, hogy a fináncok elől elakart dugni egy fél akós hordó bort, és jobb helyet nem talált hozzá, mint az ágy melletti sarkot, a demizson bérelt helyét. Mikor az esti lefekvéshez készült, véletlenül, (vagy ki tudja?) abba eresztette bele a slagot, és csak azután rogyott az ágyba. Nem szaporítom a szót,- hát azért nem kelt fel, mert nem akart elfogyni az üzemanyag. A drága jó barátok aztán segítettek a maradékot meginni.- Isten ments,- még utóbb megpimpósodik- és az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba.
Egy darabig nem is volt semmi baj, aztán megint összekócolódott minden.
Az történt, hogy ötvenhatban az oroszok fejükbe vették, hogy a falu (mint a járás második legnagyobb települése) stratégiailag van annyira fontos, hogy meg kell szállni. Vagy tizenkét tank megállt a Lenin és Sztálin utca környékén, a katonák bementek a tanácshoz, meg a rendőrőrsre, kihirdették, hogy senki ne menjen fegyveresen az utcán, és sötétedéstől kijárási tilalmat rendeltek el. A nép ezt zokszó nélkül tudomásul vette, a nép között maga Bakoma is, aki csak este lefekvés előtt vette észre, hogy a nagy sürgés- forgásban elfelejtette napközben az üres demizsont megtölteni a szőlőben, és itt áll a kijárási tilalom kellős közepén egy fia bor nem sok, de annyi nélkül sem. Most itt olyan dolog történt vele, ami eddig delíriumos és lidérces álmaiban sem. Reggelre kijózanodott. Mivel utoljára huszonhárom éve volt józan, először is nem ismerte meg saját magát a tükörben. (Mit mondjak: abban a félig vak micsodában én sem ismernék magamra, pedig színjózan vagyok én is. A szerző.) De ez csak a kezdet volt. Nem talált meg semmit, mert ugye minden holmi ott volt, ahová józan ember nem teszi, és mikor kiment az utcára, nem ismerte meg a falut sem. Sebtében magához ölelte a demizsont és elindult a présház felé. No nem minden nehézség nélkül. Ugyanis, most két lábon állván, minden ismeretlen volt neki, mert ebből a perspektívából több mint húsz éve nem látta az utcát, (négykézlábról mindjárt más lett volna a helyzet) meg az egyenes járás is nehezére esett. Míg kapatosan dülöngélve kikerült minden villanyoszlopot, szilvafát, addig emigyen kitisztult aggyal, folyton fennakadt a kerítésekben és mellé ment az út menti árok kis hídjainak. Már halálfélelme lehetett, mikor sikerült neki rávenni egy arra járó gyereket, hogy vezesse ki némi díjazás fejében a saját pincéjébe. Mikor később kérdezték tőle, hogy mi volt a legborzasztóbb dolog az életében, hát azt a néhány órát nevezte meg, amit az új lerészegedé- sig kellett neki eltölteni. Azért nem szabad kijózanodni,- mondta ki a verdiktet, mert sok idő- be telik, mire újra be tud rúgni az ember. Ennyit a Bakomáról a hitelesség kedviért! Kurics Tamás ( a negyedik )

Fodor Józsi bácsi

2009-01-01T04:45:00.000-08:00

BAKOMA

Apám nem szólított senkit azon a néven, amit a pap szentelt vízzel meg erősített. Szentelt víz ide, vagy oda – ismertek ők szentebb vizeket is. Ezek, olyan szent vizek voltak, amik életre szóló barátságokat erősítettek meg. Ezen szent vizek a falu Bakony felé eső részén, a Sárdosnak nevezett szőlőhegyen termettek. Ennek a hegynek, nagyobb tisztelettel hódoltak a falu férfi tagjai, mint mondjuk a Kőris hegynek, ami a Bakony legmagasabb csúcsa: 704 m.
A Sárdoson szép volt az élet – már akinek, mert az asszonyoknak csak a munka jutott, na meg este otthon a szent víz mellékhatása, már akinél haza ért a férj estére. Az volt a mottó, hogy „ti csak menjetek haza nyugodtan, mi még iszunk egy gyüszüvel” Nem láttam én még olyan szabót, aki ekkora gyüszüt használt volna. Vakler Pista bácsi volt a falu legjobban foglalkoztatott szabómestere, a kezeit már ugyancsak megviselték a tűk, cérnák, vagy legjobban az idő, de még ő sem használt ekkora gyüszüket. Ezek a sárdosi gyüszük, inkább hasonlítottak egy kisebb köcsögre, ami az űrtartalmukat illette. Ezeket emelgették először apám pincéjében, majd a Bakoma erőszakos invitálására, áttértek az ő présházába. A noha leve, nem volt éppen vetélytársa a Hegyalja- i boroknak. Ezt csak úgy simán, amolyan igazi „kerítésszaggatónak” nevezték. Talán éppen ez okozta, hogy a két bornak, az Ó- nak és az Új- nak, minden ősszel találkozni kellett, üdvözölni egymást.
Nem kizárt, hogy a noha lehetett felelős azért is, hogy Bakoma ritkán volt józan. Ha ez mégis előfordult, soha nem felejtette el megjegyezni: „Tudod komám, nem érdemes ki józanonnyi, mer ölíg sokáig tart újra berugnyi.” Szívesen látott mindenkit vendégül, de aki tehette, ismerve a „kerítésszaggatót”, inkább lapos kúszásban ment el a pincéje előtt, ne hogy behívja. Csak akkor tért be valaki, ha nem talált egér utat a menekülésre.
Apámnak sem éppen ez volt a kedvenc itókája, de a világért sem bántotta volna meg, bort termelő barátját. A kettőjük egészségére, már párszor megemelték a gyüszüket, a feleségekre is, papra, tanítóra, kántorra, orvosra, egyszóval, ha a gyüszükön múlt volna, mindenki igen csak egészségesen öregedett volna meg a faluban. – Te komám, Bózsi! Kapott a fejéhez Bakoma. Még arra nem is ittunk, hogy meggyógyult a kisleányod, pedig a faluban már híre futotta, hogy nem éri meg az eladó kort. Apám megszédült, lehet, hogy a noha volt a tettes, de talán inkább erőt vett rajta az a szégyen teljes gondolat, ami a vadászpuskát illette. Bakoma megtöltötte a gyüszüket, és a sajátját a magasba emelte:” Hát komám, ezt most fenékig!” Apámnak nem volt menekülés, hiszen a kislánya egészségére hangzott el a „fenékig” utasítás.
Ültek egymással szemben a kiürített gyüszükkel, az asztal egy- egy oldalán, és mit ad Isten, Bakoma csodát fedezett fel. T-ee, koo-mám Bózsi! Ki ül ott melletted, neki is öntök egy gyüszüvel. Apám oldalra pillantott: Senki! De ki az, aki te melletted ül és honnan került ide? Bakoma nyúlt az asztalon levő petróleumlámpáért, hogy jobban meggyőződjön a mellette ülő személy kilétéről? Már a keze megérintette a lámpát, amikor kérte apámat, hogy te meg vedd kézbe azt a másik lámpát, mégis csak több szem többet lát, több lámpa több világosságot ad.
Apám nyúlt a világosság felé, de juj! A lámpa csak addig volt ott, amíg a másik is. Bakoma kezében meg ott volt kettő. Milyen ember vagy te, add ide egyiket! Bakoma átnyújtotta, és mit ad Isten, most ő látta és csalás nélkül, hogy apám kezében lett kettő.
Te Bózsi! Itt valami boszorkányság van, elhiszed nekem? Csak nem az a söprűnyélen lovagoló vén gyehena jár vissza, mert valamikor az övé volt ez a présház. Én ammondó vagyok komám, hogy jobb lesz, ha szép csendben elinalunk innen. Hallottam én már olyant is Bózsi, hogy egy ilyen pince eladás után az előző tulajdonos visszajárt, aztán egyszer, amikor a legények mulattak, megjelent és egy maga oda kötözte őket a székhez és ez nem volt elég, rájuk gyújtotta a pincét. Csak az mentette meg őket, hogy a csősz észre vette a füstöt.
Bakoma egy fújással eloltotta mind a két lámpát, összekapaszkodtak, és támfának használva egymást, kitántorogtak az éjszakába. Kattant a zár és elindultak. Tele hold volt, világosság szállta meg az egész Bakony alját. Bakoma egy út menti fába kapaszkodva, felnézett az égre, oszt megszólalt: Jól elidőztünk Bózsi, kel a Nap. Apám is felnézett az égre, és vagy azért, mert az éjszakai vadászatokból jól ismerte az égitestet, vagy talán egy kicsivel kevesebbet ivott, megjegyezte: Ez nem a Nap, tele Hold van. Még szerencse, hogy bármelyik volt is, csak egyet láttak belőle.
Ám jóllehet, hogy nem csak hazáig, hanem egész életük végéig vita téma maradt, hogy vajon a Nap sütött- e rájuk, vagy a vén Hold mosolyogta ki őket akkor—ott—régen --- a Sárdosról hazafelé?

2005.Január Saller Molnár Erzsébet

Lőmester

2008-12-15T13:41:00.000-08:00

ELÉGTÉTEL
Nem volt többé szürke kalap, de lett helyette zöld. Egy olyan zöld, amit általában a vadászok viseltek. A különbséget csak egy csokor vaddisznó sörte tette apám és jegyző úr kalapja között, pedig feltételezem, hogy ő is szívesen viselte volna a kalapján, mint szent bizonyítékot és trófeát. De hát az – az átkozott puska! Mindennek az az oka! Hogy a rosseb ette volna meg, aki ilyen bonyolultnak találta ki. – De mégse egye meg, hiszen ha egy hat éves gyereknek engedelmeskedik, akkor majd egyszer nekem is fog – ugye Bózsikám?
Hát persze Jenőkém. Majd én bebizonyítom neked, hogy nem olyan nagy ördöngősség a puskával bánni. Csak oda kell figyelni, pontosan célozni és erősen tartani a fegyvert, mert ha „kacsázik”, akkor nem oda visz, ahova szántad. Sőt mi több, még jól meg is rúghat, az egyszerűség kedviért: jól pofán vág.
Mogorva, fagyos téli éjszaka volt, amikor apám lovas szánja megérkezett az udvarunkba, rajta a két elejtett szarvasbikával. Így Dódi, mondta apám, így állítsuk fel őket, mintha csak
élnének. A megdermedt, fagyos lábak engedelmeskedtek az akaratnak. Aki látott már fűrész- bakot életében, annak könnyen elképzelhető ez a felállás. Apámnak nem volt kedvére ez a maskara, de érezte, hogy véghez kell vinni. Ide a körtefa alá Dódi az egyiket, a másikat meg mellé. Így ni – én most elmegyek, te addig rejtőzz el és vigyázz a környékre. Péter körbe futotta az álló, de élettelen vadakat és nem értette, hogy mi történik itt? Apám nyugtatta – jól van fiú, jól van, tudom, nekem sem tetszik, de ma éjjel megtanítjuk jegyző urat lőni – ugye benne vagy? Péter mindenben benne volt, mert értett a gazdi nyelvén. Vidáman ficánkolt, nagyokat ugrott a hóban és biztos az forgott az okos fejében: „Erre kíváncsi leszek!” Oda futott a szarvasokhoz, megszimatolta őket és egyet értett a gazdival. Nevetséges, gondolta de nagyon megérdemeli. Bolondot csinált belőlem egy mocskos, zsíros kalap roncsát kellett a számba venni csak azért, mert ő nem hisz az én gazdimnak.
Péter vakkantott egyet jegyző úr ablaka alatt – apám halkan megzörgette a rolót. Öltözz barátom, ez az éjszaka a tiéd! A zöld kalap már az ajtóban kifelé került a fejére, amikor Jenőke feltette a kérdést. Hova megyünk Bózsikám? – Nem messze – a szarvasok bejöttek a kertembe, a szerencsétlenek a szőcsing körtét kapargatják ki a hó alól. Most bizonyíthatod te is, hogy nem olyan nehéz a vadászat. De! De kérlek! Én soha, de soha az életemben, szóval katona sem voltam, azt sem tudom: hogyan, merre? Ne aggódj Jenő! Menni fog.
Dódi ott lapult a méhes ház mögött, Péter lecövekelt a gazdi mellett és várt. Jenőke életének talán a legnagyobb pillanata következett. Remegő kézzel megfogta a puskát és duplázott.
Apám szerint a két földbe eresztett golyótól megremegett a föld, a huzatja is segített eldönteni a két szerencsétlen felállított „bábut” – de Jenőkénk repdesett a boldogságtól és kiabált: hát csak ennyi Bózsi? Hát valóban csak ennyi: a szentségit – ezt soha nem hittem volna!
Másnap futótűzként terjedt el az egész faluban a hír, hogy jegyző úr leterített két szarvasbikát a Bózsi kertje végében. Csak a szomszéd nézett gyanúsan, aki segített akkor éjjel apámnak és Dódinak levenni a lovas szánról a két szarvasbikát. Nem is állta meg szó nélkül:
„ ez rendben van Bózsi, de az a kettő hova lett, amiket az éjjel hoztatok haza?” Apám a szájára tette a mutató úját és mosolyogva hozzá tette: Pszt! Tudod – azok visszavágtattak a Páskomba. Aha! Most már így értem Bózsi! Aztán ő is mosolyra fakadt.
Csak jegyző úr járt a faluban fel és alá, még emeltebb fővel a zöld kalap alatt. Apám egy kis csokor vaddisznó sörtét is tűzött a kalapjára, pedig ha a történetet figyelmesen végig követte az olvasó, nem vaddisznó sörte a kalapra, hanem legalább egyik szarvasbika agancsa illett volna jobban jegyző úr fejére. Csak azért egy, mert kettő nem fért volna el rajta.
A szarvasbikákon csak azon golyók helye látszott, amit apám ejtett rajtuk, de a körtefa alatt sokáig ott tátongott a két befúródott golyó helye a földben, amiket nagy valószínűséggel jegyző úr vakond lövészetre szánt.
2005.március 8. Saller Molnár Erzsébet

A falunk jegyzője

2008-12-09T12:12:00.000-08:00

JEGYZŐ ÚR

Apámnak soha nem volt lehetősége arra, hogy barátot válasszon magának. A sors és a jó Isten karöltve, szinte csak úgy oda lökte neki a barátokat. Ne! Szólt az Isten, itt van egy újabb barát: a jegyző. Pistel Jenő! Jóra való ember, jártas a papírokban, de a vadászat, - juj Bózsi, azt soha ne is említsd neki. Azt sem tudja, hogy a puskának miért van csöve, és azt meg pláne nem, hogy némelyiknek miért jutott belőle dupla? Akkor meg mit akar velem? – Reklamált apám az Úrnál. – Mit akar? Hát a többi mit akar? Ez sem akar többet Bózsi, csak a barátod lenni. A bort ő is szereti, aki pedig a bort szereti, az rossz ember nem lehet – ezt te is tudod. Hát ez így igaz – nyugtázta apám. Hamar elérkezett a bizonyságtétel órája.
Terített asztal mellett borozgattak, de hogy melyik bírta jobban emelgetni a poharakat, nem lett volna könnyű elbírálni. Apám erős, izmos ember volt, neki egy félbe vágott disznót felkapni a vállára annyit jelentett, mint Édesanyámnak a tollpárnát kitenni a napra, szellőzni.
Jegyző úr vékony dongájú kis ember lévén, de nagyon jártas szinte az élet minden problémát adó területén. Csak egy dologhoz nem értett – az az átkozott puska! Ebből eredően az lett volna ínyére, ha mások is csak ámulattal nézegetik azt a csodálatos szerkezetet és nem vették volna soha kézbe, akár csak ő. De ez az óhaja, bizony nem teljesült.
Te Bózsikám – kérlek! Annyiféle szóbeszéd járja a faluban arról, ami a vadászatot illeti, hogy már teljesen összegubancolódott bennem ez a sok mende – monda.
Mit akarsz tudni Jenőkém? Csak nem azt, hogy hányan rendelkezünk vadász engedéllyel itt Bakonyszentlászlón? Á! Dehogy Bózsikám! Azt én hivatalból nagyon jól tudom, sőt azt is tudom kik a rabsicok, de úgy hallottam, hogy ők legfeljebb egymásban tesznek kárt a vad - állományban nem annyira. Az meg az ő dolguk igaz? „Na ja, ammá engem se érdekű!” mondta apám. – Engem kérlek Bózsikám inkább az érdekel, hogy jogosan illetnek-e téged azzal a jelzővel, hogy a falu Tell Vilmosa vagy? – Hát már te sem vagy normális Jenő? – nevetett apám –Csak nem gondolod komolyan, hogy kimegyek a gyümölcsösbe, aztán az almákat lövöldözöm le a fákról? Van nekem annál jobb dolgom is. Várj Bózsikám. Egy pillanat kérlek szépen! Tell Vilmos nem a fákról lövöldözte le az almákat. Ennél sokkal többre vállalkozott. – Csak nem azt akarod vállalni te is Jenő? „Aztán ha csupa kibaszásból fejbe lűnílek, mit szólnál hozzá?”- Akkor már egy szót sem Bózsikám, de én úgy gondoltam, hogy azt az almát nem az én fejemre tennéd, hanem kérlek szépen mondjuk, hogy feltennéd a szeglábra és durr – kész a Tell Vilmos mutatvány. – Jenőkém! Ehhez nem kellek én, ezt az én hat éves kisfiam, Jancsika is betudja mutatni neked állítom, persze nem itt bent az udvarban.
Apám fogta a sörétes puskát, vállára akasztotta, minket kézen fogott és követtük Pétert ki a kert végébe. Apám nem tett almát a megyekő tetejére, csak annyit mondott: itt a puska, jó szorosan fogd ne hogy megrúgjon kisfiam, és a jobb felső sarkát vedd célba. – Még most, több mint hatvan év után is ott áll a kertünk végében a vörös megyekő, aminek hiányzik a jobb felső sarka. Jegyző úr földhöz vágta a kalapját, toporzékolt, járt fel és alá, biztos hogy káromkodott is, mert valamire még emlékszem, amit kiabált: „Hergott!” A halántékán az erek lüktettek, felkapta a földről a kalapját, de mielőtt a fejére tette volna, a kalapot tartó kéz megállt a levegőben. Megvan! Megvan Bózsikám! Most következel te, majd elválik, hogy jogos-e a neved mellett az a cicomázás? Toporzékolt a győzelemben vetett reményben, mert felfedezte, hogy ott állt a kert végében a hatalmas szalmakazal, neki támasztva a létra.
Én erre most felmegyek kérlek- mutatott a szalmakazalra – érted Bózsikám? A tetejére érve feldobom a kalapom, persze jól megpörgetem és meglátjuk, hogy eltalálod-e te híres mester lövész? – Kár lenne ezért a finom anyagból készült kalapért Jencikém, de ha van otthon másik, hát teljesíthetem a kérésed – de ismétlem, csak úgy ha van helyette másik, mert ezen befog esni a fejedre az eső! – Ne törődj te azzal Bózsi – ezt már a kazal tetejéről kiabálta le jegyző úr – nem lesz szükségem másikra, ezt fogom viselni továbbra is – és már lendült is a kéz a levegőbe, jól megpörgetve a szürke kalapot. Péter idegesen toporgott az apám mellett, mert ilyen vadászatban még nem volt része. Egy ember „óbégat” a szalmakazal tetején a gazdi emeli a puskát az ég felé. Sehol egy fácán, vadliba nem repül a magasban,- te kutyák Istene- segíts! Mi lesz ebből? Semmi! Mint ahogy a kalapból is az lett. Péter azért tette a dolgát, fel- kapta a szürke rongycafatot és méla undorral apám elé tette a földre. Ha a kutyák tudnának köpni, Péter biztos megtette volna, mert a puskapor illata sem ihlette arra, hogy valami vad madárnak higgye a valamikor kalapnak nevezett rongycafrangot.
Jegyző úr életében előszőr és utoljára vágtázott végig a falun kalap nélkül és lehetséges, hogy aki látta a háta mögött még keresztet is vetett magára.
Az én emlékeimben is elhalványult ez a jelenet, de amikor 2004-ben az Athén-i Olimpiáról a sportlövészet közvetítését néztem, csodáltam a repülő korongokat és valahogy egy korong hirtelen átváltozott egy szürke kalappá – és mit ad Isten – Igaly Diana kivégezte azt is, pedig neki nem is a szalmakazal tetejéről indították útjára.
-Kinek lehetett nehezebb dolga? Apámnak, vagy Dianának? Ezt nem tudnám eldönteni, de hogy Péternek nem volt könnyű döntés egy fácán helyett a szürke rongycafatot vinni a gazdi lábai elé- azt biztosan tudom!

2005.március 4. Saller Molnár Erzsébet

Zenit pont - a cserhegyi kápolna

2008-12-09T00:14:00.000-08:00

ZENIT PONT
A falunkat félkörben, különböző hegyek ölelik át, amik a Kőris- hez képest csak homokbuckáknak tűnnek, nekünk mégis kedvesek. Keletről indulva a Hangyálhegy, ezen csak szántóföldek voltak- majd jobbra haladva a Zörög- ez már a Bakonyhoz tartozik és kiváló meteorológusnak is bizonyult. Az udvarunkból látható ma is. TV.- rádió hiányában az apám egy ránézéssel, tőle kapta az időjárásra vonatkozó információkat. A legjobb időjósnak bizonyult. Őt, csak a nagyapám múlta felül. „Pipál a Zörög”- mondta apám. Ilyenkor, szinte ködszerű pára gomolygott a hegyvonulat felett- ez hűvös, borús időt jelzett. „ Közelít a Zörög”- ha csökkent távolságban érzékeltük a hegyet a házunkhoz, élesen kirajzolódott vonalaival a színe inkább sötétkék lett, mint zöld. Ekkor eső, vagy vihar volt várható. Ha csak magasztosan, tétlenül állt a Kőrishegy vonulatában, tiszta, napos időre számíthattunk. De haladjunk nyugat felé. Őt Cserhegy- nek hívják, bár nem éppen a cserfáiról kapta a nevét, mert inkább lakóházak népesítették be. A hegy csúcsán, még ma is ott áll a gyönyörű kápolna. A „kifli” végére értünk- a Máléhegyre. Ennek folytatása már csak erdő, egészen a szomszéd faluig, az én drága nagyszüleim otthonáig: Pápateszérig. Mai főszerepben a Máléhegy, nem csak azért, mert gyermekkorom hősei is ott laktak, mint például Dér Pista bácsi, aki mindig a méz-éhes gyermekekre várt, vagy a nótás kedvű Szauber Jóska, Koczner erdész úr, aki később rokonunk is lett, mert három gyönyörű lánya közül a nagybátyám Tamás, feleségül vette a legszebbet: Magdikát. Hiába választotta el az erdő a Máléhegyet – Pápateszértől, nem volt akadály a széplányra lelni.
Azért is lett főszereplő a Máléhegy, mert a legjobb borok ott termettek, és talán ettől a legjobb történetek is ott születtek. Azt nem tudom, hogy valóban a borok vonzó hatása tette-e, de szinte mindig ott verődött össze a legjobb, csak férfiakból álló társaság. Egy hosszú utcából állt az egész. A takaros kis fehérre meszelt házakat borospincék váltogatták, mögöttük hosszan elnyúló szőlő ültetvénnyel. A házakban petróleumlámpák világítottak, a boros pincékben gyertyák égtek. Azt soha nem sikerült megfejtenem, hogy miért a Fódi pince volt a legnépszerűbb? Talán, mert nem csak a jó bor, de az örökké mosolygós pince gazda is jó hírében állt. A legnagyobb mulatozások, mindig ott zajlottak le. Fódi bácsi egy füttyentésére, még a cigányzenekar is megjelent. A cimbalmot nehéz lett volna kivonszolni a boros pincébe, így többnyire négy tagból állt a muzsikus gárda. Az nem okozott gondot, hogy a nagybőgőt is itt- ott a havon kellett húzni, neki már úgy is majdnem mindegy volt!
Ezen az estén sem volt másként. Apám, úgy éjféltájban ballagott hazafelé a vadászatból, mikor is éppen azon töprengett, hogy ha most vissza is jön a lovas szánnal az elejtett vadkan- ért, kit hívhatna segítségül? Péter is tanácstalanul ballagott mellette. Amint kocogtak végig a Máléhegy-i úton, egyre közelebbről hallatszott a nóta és zeneszó. Hát persze! Fódi Jóska pincéjéhez vezettek a szálak. Amikor apám benyitott, a hangulat már eléggé a tetőponton volt. Nagy örömujjongás fogadta. A kezébe nyomott pohárba már spriccelt a lopóból a kristály tiszta fehérbor, miközben elmondhatta a segítséget kérő szándékát. Persze! Vagyunk elegen, a hátunkon is elhozzuk idáig, de előbb iszunk! Ittak! A cigányok hegedűin keresztbe tett vonók- tól és a nótától szakadatlanul harsogott a pince. Mindig valami okból, gyorsan ürültek ki a poharak. Már éppen a sokadikat itták az elejtett vadkan „tiszteletére”, amikor apámat is hatalmába kerítette a jókedv. Ácsi! Hirtelen csend lett, apám a muzsikusok felé fordulva megszólalt: Most az én nótám következik! Nem kellett bekonferálni, hiszen nem először hangzott el már különböző helyeken ez a kívánság. A prímás- Nagyszemű Jani személyében eléje lépett, hegedűjét apám füle közelébe emelte és síró hangján megszólalt a hegedű:
„ Bakony erdő gyászban van….” (nos ez a gyász, nem az elejtett vadkan miatt volt- a nóta Rózsa Sándort siratta) Amikor a második strófához értek, apám észre vette, hogy a nagybő- gős kezében megállt a vonó és ülve elaludt. Először oda lépett hozzá a nóta közepén, egy kicsit gallérjánál fogva megrázta, de ez perceken belül újra megismétlődött. Amikor már harmadszor is aludt a bőgős a vonót is a földre ejtve, apám egy hathatósabb ébresztést válasz- tott. Belerúgott a bőgőbe! A zenit pillanat és a vadászcsizma megtette a hatását. Az öreg hangszer még utoljára felnyögött és mindörökre elnémult. ( Sokáig töprengtem azon, hogy nem innen ered-e az a nóta, hogy: „Beugrok a nagybőgőbe” )
Apám magához ölelte a kárvallott nagybőgőst, aki talán a titkolt örömtől, már nem tudott volna elaludni – és tudtára adta: ne bánkódj Pajtás, veszek neked helyette egy újat!
Bózsi! Rikkantott fel a bőgős. Téged az Isten küldött ide!
Arra már nem emlékszem, hogy az elejtett vadkan vállon, vagy lovas szánon érkezett-e haza, de azt tudom, hogy az apám által vett nagybőgő apáról fiúra szállt és nem csak a történetét hallottam nagyon sokszor, hanem a hangját is, amikor bálozó nagylány lettem.

2005.Február Saller Molnár Erzsébet

Miska bácsi háza

2008-12-09T00:09:00.000-08:00

MÖMMÖS
Hát ő sem volt különb a Deákné vásznánál. Őt is ihlette a vadászat, szívesen szegődött apám mellé „cserkelni”. Hogy ez igaziból, mit jelenthetett - nem tudom, de nagyon sokszor hallottam ifjúságom idején. Még az is megfordult parányi agytekervényeimben, hogy talán valami tánc lehet. Attól pedig, hogy ez a cserkelés mindig sötétben történt, csak erősödött bennem a meggyőződés, hogy ez bizony tánc! Még pedig nem a mesebeli tündérekkel, akik nappal is megjelennek, hanem ez valami boszorkánytánc, mert a seprűn lovagoló banyák a sötétben indulnak meg, keringenek a faluk felett, hogy áldozatra csapjanak le, akivel szívesen elropnak egy táncot. De, miért akar az öreg Mömmös, boszorkányokkal táncot lejteni a Páskomban, amikor a mínuszok egymással verekszenek, hogy melyik tud lejjebb menni a hőmérőn – ezt valahogy nem értettem. Pedig ez azon az estén is így volt.
Dideregve lépett be hozzánk. Egy ing, egy pulóver és egy „mándli” volt az egész öltözéke. Az a mándli akkor nem győzött volna semmiféle divatvetélkedőn, és mégis évtizedek múlva egyszerre, robbanásszerűen, egy egész országot hódított meg. A különbség annyi volt, hogy Hofi Gézáét, nem az öreg Vakler Pista bácsi varrta, hanem még nála is valaki öregebb, hiszen az egyik oldalát, ugyan csak elméretezte. Persze – gondoltam, egy ilyen mándliban, mégis csak könnyebb lesz majd táncolni egy csúf, vén boszorkánnyal, mint esetleg valami juhászok által viselt, nehéz földig érő subában.
Nem is volt neki, mert szegény ember volt. Ha vagyon nyilatkozatot kellett volna neki írni, nem sok papír és tinta vált volna szükségessé. Egy kívülről, viszonylag impozánsnak látszó ház, benne hét gyermek, meg a szülők. Na és ki ne felejtsem a legnagyobb vagyont: Mömmös- né bibliáját. Az én „sibillám”- ban, minden meg van írva. Nem csak írva volt, de Margit néni, magas színtű, kis előadásokat is tudott tartani az ott olvasottakból. Aki elment az utcán, és benézett a függöny nélküli ablakon, láthatta, hogy Margit néni a petróleumlámpa fényénél, minden este a biblia fölé hajolva ül. Ez az öreg Mömmösnek, nem volt éppen ínyére, mert azt eredményezte, hogy Margit néni nem éppen a tyúkokkal tért nyugovóra, és ez súlyosan megnehezítette Miska bácsi terveit, ami a cserkeléseket illette. Nem mondhatnám, hogy Margit néni szívesen vette, ha este a családi népszámlálás idején, valaki hiányzott a sorból. Mindenkit maga mellett akart tudni, csak akkor volt elégedett.
Amikor a Mömmös belépett hozzánk, a második lépése a kályhához vitte. Pattogott benne a tűz és ő a félig megdermedt kezeit, fölé tartva dörzsölte. Először csak magában dünnyögött, majd egyre hangosabban. Annyira, hogy már én is hallottam: „El kell kapni, ha ma éjjel nem, akkor soha. Nem gondolod Bózsi, hogy ez a „ szépség,”már elégszer a bolondját járatta velünk?” ---- Belesápadtam a felismerésbe! Igazam volt. Apám és Miska bácsi, már több ízben várhatta a banyákat, de nem jelentek meg a cserkelésre. „Népség”, ismételtem újra és újra magamban. Nem is egy, hanem egész „népség”.
Vajon, miért olyan biztos a Mömmös, hogy ma éjjel lesz boszorkány tánc? Apám kinézett az ablakon, már jó magasan járt a tele Hold, --- mire ki érünk, éppen időben lesz!
Aztán, ami kabátot, nadrágot, sapkát, csizmát talált apám, valamennyit ráadta Miska bácsira.
Úgy nézett ki szegény, mint egy óriás méretű kötözött sonka. – Én persze kárörvendve néztem és arra gondoltam, hogy: na Mömmöske – így nem sok esélyed lesz a boszorkányok megtáncoltatására. – Elindultak. A többit már apám mesélte el.
Péter, mint mindig, nagyon fegyelmezetten mellettem kocogott. Amint ki értünk a Páskomba, ( kb. 2 Km. a házunktól) elértük a tisztást, majd lesállásba helyezkedtünk. Alig telt el fél óra, -- kocogást hallottam. De ez most nem Péter körmei voltak a fagyos havon, meg különben is, mozdulatlanul mellettem ült. Ezt a kocogást Miska bácsi fogai hallatták.
Igen fázok Bózsi! --- De …ha…ma ….éjjel…sikerül…akkor …én …örömömben meg….
Nem tudta befejezni, mert Péter bevágódott a sűrűbe és kihajtotta a 12-es szarvasbikát a tisztásra. Apám célzott, az áldozat elfeküdt a havon. Pillanatnyi csend, majd megszólalt apám:

Na ott van Miska! Rajta! – Ezt is egy kis csend követte, majd a Mömmös gyorsan kimondta a meg fellebbezhetetlent: Tudod, mit Bózsi? Inkább azért mégse!
Azóta sem tudtam meg, hogy volt – e azon az éjszakán boszorkány tánc, de, hogy a szarvasbika „meglovagolása” elmaradt, ezt az apámtól biztosan tudom.

2005.Február Saller Molnár Erzsébet

Turul madár

2008-11-20T12:45:00.000-08:00

Piros pillangó

Szállj,szállj Turul madár! 1943.
"Mama! De én itt atalot malanni a Nappapával!"--"Jól van kicsim itt maradhatsz,de csak úgy, hogy Péter is itt marad és megígéred,hogy egy lépést sem teszel nélküle!"Édesanyám visszament Bakonyszentlászlóra a szülői házba, Bózsi és Jancsika ott voltak.Bandi nem örömnyerítve ment el az udvarból,inkább csak bandukolva húzta a lovashintót. " Nem tetszik ez nekem Mariska- gondolta- itt hagyod a 3 éves gyereked,ahol minden lépésben a veszély fenyegeti."
-Nyár volt és késő délután. A nap még a templom tornya felett nagyon magasan járt.Átmentem a kerülőfolyó keskeny hídján,Péter mögöttem kocogott,figyelte minden apró kacsázó kis lépésemet.
Kiértünk a hatalmas rétre, ami a malomtól a faluig másfél km. volt. Margaréta, pipacs,szarkaláb, tele volt virággal a rét.Lepkék szálltak fel és alá a rét felett. Péter vidáman hentergett a fűben, csalogatott engem is,hogy heverésszek vele. Gurultunk, ölelkeztünk, időnként pofán nyalt, ami azt jelentette, hogy "elégedett vagyok veled".
A suta kis kezeimmel koszorút kötöttem neki pipacsból és örvendeztem, tapsoltam "jaj de tép vad"! Lecsúszott a szemére, mert egy kicsit nagyra sikerült, de őt nem zavarta.
A lepkék szépsége nagyobb volt bennem, mint az, hogy Péter elégedett velem. Piros volt a pillangó, fekete és sárga apró pettyekkel. A fejem felett repkedett és elfogott a vágy ( meg talán egy kicsit Bózsi vadász szenvedélye-megfogom! Futottam utána csak az ég felé nézve, nehogy szem elől veszítsem, egyenesen a folyó felé,ami a két malom összekötője volt.Péter szűkölt,hogy ne tegyem,és vágtatott utánam. A pipacs koszorúnak nyoma veszett a füben én meg akkor már a folyó medrében voltam a pillangó nélkül. Péter gondolkodás nélkül bevetette magát a félméteres vízbe és a fodros kis bugyimnál fogva emelt ki a vízből. Partra szálltunk. Felemelt a csámpás kis lábaimnál fogva " kiőntötte " belőlem a vizet,amit nyeltem.
Lefektetett a folyópartján és mint egy erőmű szivattyúja neki esett a számnak.
Minden lenyelt vízet kiszívott belőlem. --- Csak ültünk a folyóparton, én nagyon szorosan és sírva, hüppögve öleltem Pétert. Ő idegesen lihegett, mert erről beszámolni bárkinek, még neki sem volt kedve.
Már vecsernyére szólt a harang, amikor visszamentünk a malomba. Nyoma nem volt rajtunk annak, ami velünk történt.Nagyapa tudta,hogy ha Péter velem van-nem lehet tragédia.
Békésen aludtam Pétert magamhoz ölelve, mint mindig, aztán felébredtem. Hajnali 2 óra volt.
A konyhában Nagyanyám kenyérsütéshez készülődött, a kovászt készítette és mint mindig-- énekelt.
" Szállj, szállj Turul madár..." Felkeltem, Péter nagyon álmosan kocogott utánam, mert vigyázott rám.
"Jaj de tép dalod van Nadmama, medtanítod netem?"-- Hajnali négykor már együtt énekeltük, hogy: "Fenn a hegyek ormán,száll a turul madár.Csaba vezér üzent értünk"... Péter láthatóan nem túlzottan értékelte,mert közben nagyokat ásított és az előző esti mentési akció után szívesebben aludt volna.
Talán a dal tanulás helyett én is,de hát az a bizonyos bűntudat nem engedte.Idő közben Nagyapám is bejött a malomból,hogy nyugovóra térjen.Megdöbbenve kérdezte:" kisleányom, miért nem alszol?"--
--"Nem tudot alunni Papa"---"és Péternek miért van száraz iszap minden lábán?"--kérdezte. "Nem tudom"-- és ennek hallatára Péter panaszos ugatásba kezdett.Ő nem tűrt hazugságot,beszélt helyettem.Én csak kiegészítettem a hiányzó részletekk és most már bűntudat nélkűl aludtunk szorosan ölelve egymást.
A dalt azóta sem felejtettem el. Sokáig énekeltük együtt Nagyanyámmal, még akkor is amikor a
" Toloddál "- ból már az én ajkamon is Kolozsvár lett.
2007 márc.1 Saller Molnár Erzsébet

Gólya néni

2008-11-17T10:11:00.000-08:00

A GÓLYA HOZOTT

A mi időnkben, még a gólya hozta a gyerekeket. Pontosabban a gólya néni, akit a mi falunkban Margit néninek hívtak. Nagy lelkű volt, annyi gyereket hozott, amennyire a család igényt tartott. Mindig volt a házánál tartalék, így nem lepte meg, ha egy- egy család , kérelmet nyújtott be hozzá. A szülőknek, már volt egy kétéves Jancsikájuk,- az apa kívánsága volt, hogy egy kislány is legyen,- Erzsébet, ők ketten tovább vihetik a nagyszülők utóneveit.
Gólya néni letette a gólya által nála hagyott batyut, kibontotta, és egy bakonyszentlászlói, jómódúnak látszó, hosszú parasztházban, felsírt egy újszülött kislány. Az anya, magához ölelte: „Bözsikém! Gyönyörűségem! Hát megérkeztél?”
Bózsi! Gyere be, hívta az apámat a gólya néni. Gyere, megérkezett a kislányod! Az apa, sietősre vette lépteit, de meglátva a kis jövevényt, megtorpant. Döbbenet látszott az arcán, és hosszasan gondolkodott. Talán még arra is gondolt, hogy le kéne akasztani a szegről a vadászpuskát, mert ez nem igaz! Neki nem lehet egy ilyen „szurtos” gyereke, aki azért mégis csak lánynak született. – Elvetette a rossz gondolatot a Bózsi, csak a látszólagos belenyugvás maradt. Nem olyan nagy tragédia, nyugtatta magát.
A kislány kreol bőrű, sötét hajú, nagy barna szemű, piciny lélek volt.
Az anyai nagyszülők háza, az örökké fecsegő vízimalommal, talán nyolc kilométerre volt az erdőn át: Pápateszéren. Az út mentén a cigányok, (pardon, mai nyelven a kisebbség) takaros kis fehérre meszelt, vályog házai sorakoztak, jó szándékú, dolgos emberekkel. Nyáron vályogot vetettek, télen teknőt vájtak, és hát a bálokon muzsikáltak. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az éjszaka leple alatt rémületet keltsenek a faluban élő, jobb módú gazdák baromfi udvarában, vagy elkössék a lovakat. Mariska, a másodszor lett anya, gyakran megtette ezt a szüleihez vezető erdei utat, legtöbbször lovas kocsival, de ha úgy adódott, gyalogszerrel is. Mindig megállt beszélgetni a vályogházak lakóival, akik szívesen vállaltak nála kerti munkákat, amit Bózsi – a férj, bőven honorált a hentes üzletében lévő áruból.
Amint az apa szemügyre vette az újonnan érkezett „szurtos” jövevényt, a gondolataiban még a vályogházak is megjelentek, leginkább annak férfi lakói. – Nem, ez lehetetlen! Nem! Soha!- és különben is a Bogdán Pista már a hegedűt is remegő kézzel tartja egy- egy bálon a kocsmában. A Viktor? Már úgy belegörbült a teknővájásba, hogy menet közben is a földet veri az orra. Gazsi? Nem volt a világon olyan fehérnép, akivel felcserélte volna az egész napos cimbalmozást. Bogdán Marci? Őt sokkal jobban érdekelték a körülöttük lévő erdő madárfészkei, mint bármilyen libegő, női szoknya. Jankó? Ő még akkor azt sem tudta, hogy az anyja miért visel földig érő fodros szoknyát, és az apján miért van nadrág? Eszébe sem jutott azt kutatni, hogy alattuk „némi” különbség akadhat. – Így, aztán Bózsi listáján, minden gyanúsított felmentést kapott. Még a feleség is!
A kis „szurtos”, alig egy hónapig örvendeztette a boldog édesanyát, amikor megbetegedett. A magas láztól, szinte égett a parányi test. Bózsi még annyi időt sem vesztegetett, hogy a csézába fogja a lovakat. Felpattant Bandi hátára, és szőrén lovagolva, sörényébe megkapaszkodva, megérkezett a legjobb baráttal, Dr. Sárközi Gézával. Ő volt a falu csodadoktora. Most nem a szenvedélyes vadászatról beszéltek, nem egy erdei lesre volt hivatalos, hanem a láztól égő újszülötthöz. --- Tüdőgyulladás! --- Az anya zokogott, az apa arra az első napra, meg a vadászpuskára gondolt, és nagyon szégyelte magát. Leszegett fejjel gurultak végig az arcán a könnyek.--- Megteszek mindent, de garanciát nem adhatok!---
Az orvos naponta többször megjelent az újszülött bölcsőjénél. Egy ilyen be nem jelentett délután az anya a bölcső mellett ült. A lábával ringatta és varrt. Az orvos döbbenettel látta, hogy egy kis hófehér ruhát varr, olyant, amilyent a menyasszonyok viselnek az esküvőjükön. Kinek varrod Mariska? – A kislányomnak – a Bözsikémnek – ebben fogjuk eltemetni. Egész testében rázta a zokogás. Sárközi doktor elvette tőle a már félig elkészült kis inget, és egy fiók fenekére tette. „Még nem temetünk!” – Három hosszú nap után lement a láz. A kis „szurtos” már nyitott szemmel, fulladás nélkül gőgicsélt.
Nekem csak úgy mesélték el, hogy a három ember a bölcsőm fölé hajolva, örömkönnyeket ejtett, mert a kis „szurtos” csöppség én voltam. A testvéremet, Jancsikát csak akkor engedték közel hozzám, amikor teljesen meggyógyultam. Kis sámlira állva hajolt le hozzám, megfogta a kezem, az arcomra nyálas kis puszit adott, és azt súgta a fülembe: „teletlek- Pétel kuta it telet.” (Hogy ez mennyire igaz volt, azt bizonyította az idő.)
Gyógyulásomat Édesapám egy hízott disznóval honorálta szívbéli barátjának. Mivel hentes lévén, természetesen konyhakészen. Úgy látszik, már akkor is volt hála pénz, vagy hála disznó. ---- Na de, kinek a pap---kinek a papné!

2005. Január Saller Molnár Erzsébet

Elindulunk

2008-11-17T09:46:00.000-08:00

Kelj fel Jancsi! 1939.
Nekünk is volt olyan Jancsi babánk kaucsukból,ami csak három egymásra helyezett gömbből állt.Alul a legnagyobb gömb kék volt.Akkor még nem,de most már tudom,hogy annak az aljába valami nehezéket tettek.
Felette a piros az már jóval kisebb és üres.Aztán a tetején a legkisebb,rózsaszín rózsaszin,vigyorgó fej,kis fekete kalappal.
Bármerre forgattuk,lefektettük,fejre állítottuk,mindig felállt,mert ő volt nekünk az akkor csodálatos "keljfel Jancsink".
Most nem csak erről a Jancsiról írok,hanem az én egyetlen testvérbátyámról,Jancsikáról is.
Rólam a gólya elég sokáig vagy megfeledkezett,vagy hiába vadászott a környékbeli tavakban,folyókban nagyon nehezen talált rám.
Péter-Édesapám németvizsla vadászkutyája volt az első "gyerek" a háznál.
Ha Péter nem éppen vadászni volt,féltő gondviseléssel őrködött Jancsika felett.Az éjszakai cserkelés fáradalmait is a kiságy mellett pihente ki.
Ha felsírt a Jancsika,Péter azonnal kétlábra állt,kivette a kiságyból,amitől azonnal vége lett az ovákolásnak,és máris vitte a szájában édesanyám karjaiba.
Édesapám nem egyszer megjegyezte:"Zsivány kisember vagy fiam.Csak azért nyívákolsz,hogy Péter szájában utazz!" Talán volt valami igazság benne.Péternek nem okozott gondot minket hurcolni,- később engem is.
Cipelt ő nálunk súlyosabb de édes kis terheket is.Élve hozta ki a csalitból az őzgidát, a kis
vadmalacokat,amiket Édesapám mindig haza hozott nekünk.Megszelídültek és élték az életüket
békében a családdal együtt.Senki nem bánthatta őket,mert Péter sajátjának érezte valamannyit.
Az első udvarban volt a homokozó, Jancsika ott tette meg a kezdő erőfeszítéseket ahhoz, hogy állni tudjon.
Nem sikerült,még sokszori próbálkozás árán sem.Mint mindig,Péter most is testközelben volt és
szánalommal figyelte a "kisember" küzdelmeit,aki minden visszatottyanásnál dühösen sírva fakadt.
Édesanyám felfigyelt a rövidke de mérges kis kitörésekre és a további eseményeket már az ablakból nézve,szemtanúként élte meg.
"Ez így nem mehet tovább"- és Péter okos fejében megszületett az ötlet.Hason kúszva közelítette meg a homokozót.
Először csak nyalogatta az apró kis kezeket mondván:"ezekre lesz szükséged most".
Aztán még mindig hason fekve lassan megfordult úgy,hogy a rövid farka közel legyen a "kisember" kezeihez,és csóválni kezdett. "Látod? Szépen fogd meg,kapaszkodj bele- a többit bízd rám".
A "kisember" megfogta,elengedte,újra belekapaszkodott de most erősebben. Péter tudta,hogy itt van a pillanat.
Óvatosan felállt,maga mögé nézve csak egyetlen lépést tett,hogy a "kisember" ne hason csúszva
kövesse.Vakkantott egyet,ami azt jelentette:"Kelj fel Jancsi!" Egy húzó mozdulatot tett,ami elég volt arra, hogy az erősen kapaszkodó kisember felállt.
Még soha nem látta a világot ilyen magasságból a saját lábain állva,és valami rémületet is érzett,mert sírva fakadt.
"Ne félj-dünnyögött Péter,csak erősen kapaszkodj belém-így ni-,és most szép lassan elsétálunk Meseországba,túl az Üveghegyen,megnézzük a manók birodalmát,a tündérlányokat,Csipkerózsi-kát és Hófehérkét is.
Egy óvatos lépés-kettő-három,és a kisember is ezt tette.
Péter farkába kapaszkodva háromszor körbesétálták az udvart ,a homokozót gondosan kikerül-ve és közben kissé növelve a sebességet is.
Péter tudta,hogy itt már nincs mitől félni. Megközelítette a homokozót ahol ott hevert a "kisember" lapátja és aki elengedve Péter farkát,a biztonságot,lehajolt érte.
A "tanítómester" ezt a pillanatot kihasználva-- kis,de elérhetetlen távolságra lépett,mert biztonságban érezte apró tanítványát.
Nézték egymást. Péter a megtestesült nyugalom,nem úgy a kisember..Eldobta a kislapátot és az apró kezek maricskoló mozdulatot tettek a levegőben.
"Nem-nem,morgott Péter",aztán megfordult és háttal állva csóválni kezdett.Mi sem volt ennél
csábítóbb a "kisembernek",mint az a kapaszkodó. Egy-kettő-három-négy-öt lépés,amit már egyedül tett meg,miközben Péter lassan,észrevétlenül távolodott tőle.
Megtették az első és egyben az utolsó kört,mert ettől kezdve a "kisember" megtanult menni. Gyakran előfordult még,hogy Jancsika a földre tottyant,de Péter mindig vakkantott neki egyet:"Kelj fel,Jancsi!"

2007.Junius 20. Saller Molnár Erzsébet

A mi Kutyánk

2008-11-15T09:38:00.000-08:00

PÉTER

Apám szenvedélyes vadász volt. Német barátokra tett szert, akikkel rendszeresen, minden évben a vadász szezonban, végig portyázták a Bakonyt. Ezek az úrak, szinte már családunk tagjaivá váltak. Édesanyám fejedelmi vadászvacsorákat készített a tiszteletükre. Mindig négyen voltak és ősszel érkeztek. Az erdő, még pompás színeiben ragyogott, a fák levelei is dacosan kapaszkodtak az ágakban, legfeljebb csak a tavalyi avar zörgött a lábuk alatt az éjszakában, vagy egy- egy róka ugatta meg a csendet és a szarvasok távoli bőgése.
Begördült az autójuk az udvarunkba. Máskor, pillanatok alatt kipakolták a fegyvereiket, hátizsákjaikat, most csak álltak a nyitott csomagtartó előtt és mosolyogtak egymásra. Rövid szavak mentek, szájról- szájra. Valószínű azt mondták: Te! Nem! Te!- Aztán a sor végén levő úr a csomagtartóból, egy nagy méretű, fedeles kosarat emelt ki, amit az édesapám elé letett a földre. Édesanyám, aki kiválóan beszélt németül, ott állt a kíváncsiság és a várakozás hevében, vajon mit rejt a kosár? Ő volt a bátrabb. Óvatosan kibontotta a biztosító zárat, fel emelte a kosár fedelét, és ezt már csak egy öröm sikoly követte. Egy csodálatos, sima szőrű, csokoládé színű német vizsla lapult a kosárban, aki méreteit nézve 8- 10 hónapos lehetett. Nagy, laska fülei voltak, okos, gyönyörű, csillogó barna szemeivel, kíváncsian végig mérte az őt körülvevő társaságot. Leginkább az ismeretlen arcokat fürkészte, és nézte gyanúsan.
Gyorsan kiderült, hogy „Pétert” az édesapámnak hozták ajándékba úgy, hogy már túlesett az ifjúságához mért tréningeken, mert ő vadászkutyának született. A volt gazditól parancs szót kapott és hopp, kiugrott a kosárból és leült az új gazdi- édesapám elé, aki nem tudta türtőztet- ni a kutya látványától az egész testét átjáró gyönyört. Ölébe vette, simogatta, beszélt hozzá.
A kutya, ahogy mondják: „pofán” nyalta annak jeléül, hogy köztük örök barátság köttetett.
Feltételezem, hogy az apám azonnal a vadászpuskára gondolt, de most nem olyan okból, nem olyan indíttatásból, mint amikor később, kislánya megszületett. Az csalódás volt, egy eget verő csalódás, ez meg egy semmi máshoz nem hasonlítható, egy felmérhetetlen, egy csodálatos és végtelen öröm.

2005.Február Saller Molnár Erzsébet

Vizimalom-Gyermekkorom vizesése

2008-11-12T10:53:00.000-08:00

Az ideköltözött szülőföld

Már hetekkel előtte izgalomban tartott – milyen lesz a találkozás? A Niagara vízesés és
én! A kanadai oldalon álltam, néztem a hatalmas víztömeget, aminek lezúduló hangja nagyon
félelmetes, mégis az egész együtt- csodálatos látvány.
Zúgott a víz és elmosódott a kép. A Niagara helyén ott láttam a nagyapám vízimalmát, amint ott állt némán a magyarországi vasárnapi csendben. A vasárnap szent volt, egy henger sem őrölt, még akkor sem, amikor a ház hosszú folyosóján is a friss gabona várt halomra rakva. A hét minden napján éjjel- nappal fáradhatatlanul dolgozott a malom, csattogtak a kerekek- sokszor felébredtem erre a hangra gyermekkoromban. Olyankor, ha éppen "veszélytelennek"látszott" felkeltem, és a „malomszobába” szöktem, mert a drága nagyapám
ott ült, mint a mesék hófehér hajú királya és mindig úgy, mintha engem várt volna és a
legtöbbször ébren. Az is előfordult, hogy a fáradság és a behallatszó malom ütemes zaja
álomba ringatta. Olyankor az ujjai között ott szorította a régen kialudt cigarettavéget. De
mindig talpon volt egy pillanat alatt, ha a malomból megszólalt a csengő, ami jelezte: „lejárt”-
akkor újra kellett tölteni a garatot egy másik faluban lakó gazda zsákjából. ( Ha, most erre
visszagondolok,úgy hiszem, hogy többet aludt ülve az életében, mint fekve.)
Vasárnap néma volt az erdő melletti szorgalmas kis vízimalom. Állt fenségesen az örökké
fecsegő vizes kerék. A család minden tagja a templomban volt. A tóban gyakran előfordult,
hogy felgyülemlett a víz, mert le volt zárva a rekesz. Ha sok volt az eső, vagy olvadt a hó, roha-
mosan nőtt a víz és a tó vádoló szemekkel nézett valamennyiünkre. Olyankor nagyapám kézen
fogott és huncutúl a tó felé kacsintva, mint egy hadititkot súgta a fülembe: „ -gyere,felhúzzuk
a rekeszt!” Mindig nagy élmény volt a számomra, mert sokszor hónapokig sem fordult elő,hogy az energiát adó drága vizet elfolyni hagyjuk.
A rekesz és a kerék között volt a vályú, aminek az alján egy kivehető „deszkaablak” volt.
Ezt kellett kivennünk, ha azt akartuk, hogy a víz ne menjen el a kerékig, hogy lendületbe hozza, hanem a nyitott ablakon át menjen a folyóba felhasználatlanul.
Azt többnyire megengedte drága nagyapa, hogy ezt a nagy fontosságú deszkát én vegyem
ki. (nagy kitüntetés volt nekem). Utána ő felhúzta a rekeszt, aminek a víz nagy erővel nyomult
neki-, majd utat érezve maga előtt, rohant a vályúnak, hogy elérje a kereket. De kijátszottuk-
nem mehetett el a kerékig, hogy lendületbe hozza. Mielőtt nagyapám ezt a műveletet elvégezte ( a rekesz felhúzást), mindig adott nekem annyi időt, hogy leszaladjak a kerékhez és várjam a
csodálatos hatást. Megindult a víz a nyitott vályún át zuhogva, megalázva, dühödten verte a
köveket. A halak is elmenekültek a magasból lezúduló víz félelmetes robajától.
Ez volt az én vízesésem, a gyermekkorom vízesése, amikor mindent óriásnak láttam.
A Niagara mellett állva a hatalmas lezúduló víz robajában ez a kép jelent meg előttem, és az
emlékeimben azt az első, régi vízesést néztem és hallgattam. Azt, és annak a víznek a hangját,
ami a Bakonyból jött a folyókon át, és napról- napra fáradhatatlanul a vendégünk volt.
Láttam a Niagara lezúduló vizének párájában, hogy ott áll a hófehér hajú vízimolnár és nagy küzdelmet folytat a rekesszel. A kezei már nagyon megtörtek voltak,de az arca békésnek és
nyugodtnak látszott a szivárványban.

1977. Jul.9.U.S.A. Saller Molnár Erzsébet